Szerelmem, PM emlékére

Még mindig nem hiszem el a „nincs többé” véglegességét.

Nem volt tökéletes.

Ember volt, gyarló, csetlő-botló ember, számos hibával, gyengeséggel, ám emlékeimben mégis felmagasztosul. Azok a tulajdonságai, amelyek valaha meglehetősen idegesítettek, most hiányoznak. Kétféleképpen szokott eszembe jutni: egyrészt tökéletesnek látom, olyannak, akivel gyönyörű volt az élet. Hiába tudom az eszemmel, hogy nem volt az, a szívem mégis annak láttatja. Tökéletes társnak, barátnak, férfinak, szeretőnek. Ám ezek ritka, kivételes pillanatok.

Gondolataimban legtöbbször az utolsó hónapok szenvedései jönnek elő: ahogy sír a fájdalomtól, kapkodja a levegőt, az oxigén-koncentrátor monoton zúgása, a Tramadol okozta pánikrohamok, amikor éjszaka órákig beszélgettünk, próbáltam tartani benne a lelket, a mosdóba menés kínja, amikor az a tíz lépés tízezernek tűnt, még egy lépés, na még egy, már csak egy van hátra, és igen, a vérző aranyér, ami minden alkalommal elrabolt valamennyit a drága folyadékból, amiből egyébként is kevés volt, a hátmasszírozás (inkább csak simogatás) rituáléja, amit a nap fénypontjának nevezett: a lesoványodott testből gyöngysorszerűen kidudorodó  a csigolyák láttán minden nap óhatatlanul az jutott eszembe, hogy melyik lesz az, amelyik először összeroppan a megvadult sejtek egyre mélyebbre és egyre több csigolyába történő osztódásától. 

És az állandó lelkiismeretfurdalás, hogy túl sokat vitatkoztam vele, túlságosan erőszakos voltam, egyél, igyál, fel kell kelni egy kicsit, megpróbáltam negligálni a félelmeit. Lehet, hogy azért beszéltünk olyan keveset a meghalásról, mert tudat alatt én hárítottam? Ő nagyon empatikus volt, rendelkezett egy hatodik érzékkel, antennával, gondolatolvasói képességgel, mindig tudta, mire gondolok, mit érzek, mire vágyom. Talán úgy érezte, hogy én nem akarok beszélni róla. Egyszer azt mondta, hogy ha már valamelyikünknek mennie kell, inkább ő legyen az. Én meg csak álltam és bután néztem ki a fejemből. Aztán később, egy éjszakai pánikrohamos beszélgetésünk alkalmával sikerült a megfelelő visszacsatolás. Azt mondtam,  hogy neki könnyű, mert ő csak az életét veszítheti el, de mi lesz velem, én ŐT vesztem el. Ez tetszett neki, furcsa módon megnyugtatta. Ám ezek mind-mind azt erősítik bennem, hogy nem voltam jó ápolója. Nem figyeltem eléggé arra, hogy ő mit akar. Oly sokszor mondta: "Ne csinálj semmit, csak ülj ide mellém és fogd a kezem". 

Fáj, hogy nem fogtam elégszer a kezét...

Nem tudom, el fognak-e valaha halványulni ezek az emlékek, hogy helyüket átvehesse a „csak a szépre emlékezem” melankolikus, belenyugvós fájdalma.