Szerelmem, PM emlékére

14-én lesz két éve, hogy PároM örökre elhagyott.

Köszönöm Kedves Olvasó, hogy elkísértél/elkísérsz ezeken az emlék-kirándulásokon.

A blog egy kellemes időtöltésként indult még 2010-ben, amikor mindketten munkanélküliek voltunk, rengeteg szabadidővel és kevés pénzzel, ám a ránk váró boldogabb idők biztos tudatában.

A Sors/Isten/Karma/Végzet úgy hozta, hogy emlék- és terápiablog lett belőle. Az elmúlt két évben a blogírás nagyon sokat segített nekem, hogy fel tudjam fogni a felfoghatatlant, fel tudjam dolgozni a feldolgozhatatlant: PároM halálát, ugyanakkor vissza tudjak menni az időben a boldog napok felidézésével.

Ha nincs kedved bíbelődni azzal, hogy mi, mikor és hogyan történt, röviden összefoglalom 11 és fél évünk történetét.

Internetes társkeresőn ismerkedtünk meg 2003. december 9-én. Én egy sikertelen házassággal a hátam mögött, két kamaszodó gyerek gondjával a nyakamon meglehetősen frusztrált voltam, masszív falakat építettem magam köré. PároM szintén egy kudarcos házasság és egy nagy szerelmi csalódás terhével érkezett a kapcsolatunkba, igaz, az ő két gyereke addigra már felnőtt. PároM tégláról téglára bontotta le körülöttem a bizalmatlanságból, félelemből bezárkózásból, önbizalomhiányból emelt falat. Nyíltsága, humora, a pontosságra való törekvése - bár ez, bevallom, néha az idegeimre ment -, optimizmusa, hihetetlen 6. érzéke, a rám való teljes koncentrálás eléggé megkönnyítette számára a feladatot.

Viszonylag hamar kiderült, hogy hibáink, gyengeségeink, az általunk cipelt külön múlt dacára – vagy ezekkel együtt – egymás másik felei vagyunk. 

A közös érdeklődés, a hasonló műveltség ellenére rengeteg újat tudtunk egymásnak mutatni, a zene, az irodalom, a színház mindkettőnk életében fontos szerepet játszott már a megismerkedésünk előtt is, a különböző prioritásokat remekül össze tudtuk illeszteni, így egy új minőség jött létre kettőnk életében. A kirándulás közös felfedezés volt: az üdülési csekknek köszönhetően – amelyből nekem bőven volt – jutottunk el Bakonybél-Somhegyre. Innentől kezdve nem volt megállás, kiderült, hogy ez mindkettőnk számára új és izgalmas időtöltés, legyen szó túrázásról vagy csak céltalan csellengésről.

Tulajdonképpen a kirándulások segítettek túlélni a távolságot: 2011-ben úgy alakult az életünk, hogy én Németországban kezdtem dolgozni, két hónap munka, egy hónap szabadság. Az otthonlét idején majdnem mindig mentünk valahova, a tervezés, várakozás megkönnyítette a külön töltött idő elviselését.

Hagyományos értelemben mi nem éltünk együtt, minglik voltunk, mindkettőnknek megvolt a saját lakása, és hol itt, hol ott éltünk. Rengeteg tervünk volt, úgy gondoltuk, hogy amíg bírjuk, inkább a falusi turizmust preferáljuk, és ha megöregszünk, akkor nézzük meg a városokat, ezért van, hogy a leírásokban viszonylag kevés város szerepel. PároM idén augusztusban ment volna nyugdíjba, nagyon készült rá, bár mivel nekem még jócskán dolgoznom kellett volna, úgy terveztük, hogy pár évet ráhúz, utána élvezi a megérdemelt pihenést, én meg csak annyit dolgozom, amennyi a kirándulások anyagi fedezetéhez szükséges.

Ebbe a derűs jövőképbe egy villám hirtelenségével csapott bele a tragikus diagnózis 2014-ben: tüdőrák, mellhártya áttéttel, operálhatatlan. Akkor még semmit nem tudtunk a rákról, eleinte még reménykedtünk, mert a kemó az első három hónapban nagyon sokat javított a daganatok méretén, felére-harmadára csökkentek. Erről többet nem szeretnék írni, az utolsó 4 hónapot PároM gyakorlatilag ágyban töltötte, a multiplex csigolya-áttétek miatti lebénulás Damoklész-kardjával a fejünk fölött. Végig otthon ápoltuk, és arról se akarok írni, mennyire nem kaptunk segítséget se az egészségügytől, se a hivataloktól.

A kirándulások elfogytával ebbe és a következő bejegyzésbe olyan képeket válogattam, amelyek témájuknál vagy a hozzájuk kötődő emléknél fogva kedvesek a szívemnek.