Szerelmem, PM emlékére

Tulajdonképpen ritkán szerettem a karácsonyt. Amíg a gyerekek kicsik voltak, talán. Az ő őszinte örömük elfeledtette velem az ünnepet megelőző tolongást, dilit, és azt, hogy a férjemmel mindig összevesztünk karácsony napján. Általában banális semmiségeken, de akkor is, az ünnepi hangulat el volt rontva. Aztán elváltam, és megfogadtam, hogy amíg élnek, a szüleimmel töltjük a karácsonyt. Amikor megismerkedtem PároMmal, a karácsony mindig kapott egy skizofrén fílinget: a nagyapámmal, szüleimmel, öcsémékkel és a saját gyerekeimmel ünnepeltem, de fájt, hogy ő nem lehet velünk, neki is vannak gyerekei, velük karácsonyozott. És a karácsonyfa körüli ünneplők is egyre fogyatkoznak: először a nagyapám ment el - nagymamám már régen, 40 éve -, aztán két éve apukám. Most anyukám kórházban van. A PároM sincs már, akivel soha nem karácsonyoztam együtt. És hát őszintén szólva mindig is irritált a karácsony körüli felhajtás, a boltokban már október óta szól a jinglebells, novemberben már karácsonyfák állnak, mindent elönt a szirup és a giccs, kötelező a boldog karácsonyt kívánni a boltosnak, aki évközben szemrebbenés nélkül átver, ha tud, a szomszédnak, aki a kutya miatt balhézik, meg mindenkinek, akivel az ember két szót vált. Kötelező a szeretet, mintha év közben nem lehetne szeretni egymást.

Most úgy csinálok, mintha ez is csak egy olyan szombat lenne, mint a többi.

Hát akkor, mindenkinek boldogot! Nagyon-nagyon meglepődtem, mert Washington Irving nevével Spanyolországban találkoztunk, teljesen más kontextusban.