Előző: Ipolytölgyes II.

Ahányszor itt jártunk, mindig ilyen kevés víz volt az Ipolyban. A Kossuth utca végétől hangos zeneszó kísérte utunkat, mint később megtudtuk, ez a Szent Erzsébet Otthonból jött, ahol fogyatékos embereket gondoznak, és éppen valamilyen rendezvény volt.

Maga a falu nagyon gondozott, tiszta utcák, ápolt előkertek. Természetesen itt találtunk egy kedvenc épületet. (A lakóházak vonatkozásában meglehetősen kategorikusak vagyunk: a „tetszik”-be csak azok kerülhetnek be, amelyek valamivel „megfognak” bennünket, amelyekben szívesen laknánk – még akkor is, ha nem éppen új, sőt akár még újszerű állapotban sincsenek.)

Természetesen itt is megvan a szokványos, sárga templom, és egy elbűvölően naiv kápolna. A templom – legnagyobb sajnálatunkra – zárva volt.

És itt, Ipolytölgyesen szoktunk rá, hogy megnézzük a temetőket. Belátom, morbidnak tűnik az ötlet, hogy az ember vadidegenként falusi temetőket látogat, de van bennük valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni. A falusi temetők kicsi, és bármily abszurdnak tűnik is, de emberközpontú helyek. Itt van értelme a végtisztesség szónak; és szerintünk nagy dolog, ha valaki élete végén megkapja a végtisztességet. Igen, a falusi temetőket belengi valamiféle szelíd megnyugvás, emlékezés szeretteinkre, még akkor is, ha ők nem itt nyugszanak. Emlékezzünk hát tisztelettel és szeretettel mindazokra, akik nem lehetnek már velünk. És ne csak halottak napján.

 Következő: Ipolytölgyes - a visszatérés

Előző: Királyháza II.

Nos, a királyházi élmények után talán végleg elment volna a kedvünk a falusi turizmustól, ha nincs Kemence és a Kőrózsa – és persze Pongi úr.

Talán emlékeztek, Kemence felől támadtuk Királyházát, és útközben, a falu szélén láttuk meg a Kőrózsa panziót és éttermet. Szomjasak lévén, beültünk egy sörre, és nagy örömmel konstatáltuk a rendkívül baráti árakat. Ekkor döntöttük el, hogy ide visszajövünk: úgy is lett, április végén egyszer csak a már ismert módon (zónázó + volán) Kemencén voltunk a Kőrózsa panzióban.

A panzió maga kívülről sokkal jobb benyomást keltett, mint belülről:

A szoba minimálstílusban volt berendezve: két spártai ágy, amit nagy nehézségek árán sikerül egymás mellé tenni, a legolcsóbb padlószőnyeg és egy, a hetvenes évekből ittmaradt asztal. A fürdő még egyszerűbb volt: egy mosdó és egy kicsempézett, középlefolyós zuhanyzó. És ami a legjobban fájt: nem volt törölköző. (Mi mindenhova fejenként 1 közepes méretű hátizsákkal megyünk, és abba a törcsi sajnos nem fér bele.)

De nem ez volt a lényeg.

 A környék, a kisvasút, a falu annyira rabul ejtett bennünket, hogy könnyedén túltettük magunkat az előtérben késő éjszakáig zajló biliárdcsata zajain és a közös teraszon folyamatosan dugópuskázó testvérpár fiúcska idegesítő harci rikoltásain.

A falu olyan igazi falu, ahogy azt a városi ember elképzeli, a Kemence patak keresztül-kasul átfolyik rajta, ágakra szakad, és hol romantikus, hol rusztikus hol meg egyszerűen csak praktikus hidacskákon lehet átkelni. A hidak magasságából ítélve elő-előfordul magas vízállás is, de mi ilyennel soha, sehol nem találkoztunk.

A házak elég vegyesek, nincs egységes megjelenésük, de nekünk mégis valahogy tetszett az összhatás. A két kedvencünk:

 
Az elsőben szívesen laknánk – már persze némi felújítás után -, a másodikban egy hangulatos kocsma működik, kellemes udvarral, nyers farönk padokkal.

A kisvasútról és Pongi úrról legközelebb.

 Következő: Kemence II.