Szerelmem, PM emlékére

Kormányos Sándor:  Vers vagy bennem...  .Egy vers van bennem, dallamokból fonódott ezer szóvirág de hangjait csak én hallhatom, rajtam kívül senki más. Egy vers, amit még nem írtam meg, csak mondogatom szótlanul, egy vers, amellyé lettél bennem örökre - leírhatatlanul...

Szerelmem, PM emlékére

Párom ma lenne 63 éves...

Mióta elment, azon gondolkodom, mit szerettem benne, mi tartotta össze a kapcsolatunkat jóban-rosszban, miért tudtunk minden válságból win-win szituációval kijönni. 

Hogy mit szerettem benne? Majdnem mindent. Hórihorgas, vékony, mégis izmos termetét, a gyönyörű kezeit, az ősz sörényét. Szerettem megmártózni csokibarna, hűséges, okoskutya-tekintetében. Imádtam a hangját, amelyre Hobo egyszer azt mondta, hogy csak egy embert ismer, akinek mélyebb hangja van, mint neki, a PároMat. És valóban, nem is pince-, hanem már-már barlangmély hangja volt, mégis lágy, mint egy búvópatak, átölelt, behálózott, megbűvölt a hangjával már az első alkalommal. 

De ezek csak külsőségek. Nyilván fontosak, szerintem nincs igaza annak, aki azt mondja, hogy a külső nem fontos. Igenis fontos - számomra legalábbis -, abból a szempontból, hogy 30sok éves koromra azért csak kialakult az ízlésvilágom, vannak megjelenésbeli tulajdonságok, amelyekkel anno nem tudtam volna mit kezdeni. Nem arról van szó, hogy csak ilyen-olyan hajú, kék szemű, akármilyen emberbe szeretek bele, hanem inkább az összhatásról. PároM kicsit magasabb, kicsit soványabb volt az általam elképzelt ideálisnál, de az összhatás mégis megfogott. Elegáns megjelenésű volt - ezért kicsit irigykedtem is -, még a kerti munka közben, kerítésfestés, tapétázás, túrázás közben is. Én seperc alatt koszos, büdös, izzadt lettem, ő pedig mintha most jött volna ki a kádból, mindig makulátlan, jószagú volt - soha nem izzadt, nem is engedtem, hogy parfümöt, dezodort, arcszeszt használjon: imádtam az illatát is.

Az első találkozást persze megelőzte vagy 200 levélváltás és telefonbeszélgetés - netes társkeresőn ismerkedtünk meg, sokszor mondtuk is, hogy enélkül esélyünk se lett volna találkozni, annyira eltérő útjaink voltak -, úgyhogy biztos voltam benne, hogy lesz témánk, nem kell majd kínos csöndben feszengenünk és lopva az órát néznünk, hogy mikor jön el az első alkalmas pillanat, amikor sértődés nélkül búcsút vehetünk egymástól. Nem gondolom magamról, hogy felszínes lennék, de ez a megjelenés igenis fontos volt ahhoz, hogy legyen második, harmadik, sokadik randi. És miközben elhomályosult tekintettel néztem az arcát, bűvölten ittam a szavait - majdnem mindegy is volt, mit mond, csak halljam a hangját -, szép lassan kitárult előttem a lelke is. Engem - egy házasság kudarcával a hátam mögött - lenyűgözött az a nyíltság, derű, gyermeki kitárulkozás, az a bátorság, amellyel úgymond "kiadta" magát. Annyira más volt, mint én, aki inkább bezárkózó, bizalmatlan, félős vagyok (voltam). Tőle tanultam meg, hogy a nyitottság, a bizalom, a másik felé fordulás mennyire fontos egy kapcsolatban. Igen, az ő lelke tartotta össze a kapcsolatunkat, ha összevesztünk, én inkább elszaladtam, duzzogtam, látni se akartam őt. Mindig ő volt, aki jelentkezett, telefonált, jött, hogy beszéljük meg, mondjuk el, ami fáj, ne söpörjük a szőnyeg alá gondokat, hogy utána megerősödve jöjjünk ki a krízisből. Igaza volt, csak így lehet egy kapcsolatot működtetni.

Rengeteg közös volt bennünk: az érdeklődési körünk, a világnézetünk, ahogy bizonyos dolgokról vélekedtünk, hasonló volt a műveltségünk, bár ő matematika-fizika- 20. századi történelem vonalon volt erősebb, én pedig irodalom, idegen nyelvek, biológia tárgyban. Nagyon szerettünk együtt honfoglalózni, volt közös profilunk, együtt szinte verhetetlenek voltunk - bár beláttuk, hogy ez így nem annyira korrekt, ketten egy ellen, de annyira jó volt együtt játszani. És minden másban is nagyon együtt tudtunk működni. Megterveztük - a tervezés volt az egyik erőssége, egyúttal gyengesége is, mert ha változtak a körülmények, akkor ő nehezebben tért el a tervtől, kevésbé volt rugalmas, mint én. De ahogy én tanultam tőle a nyitottságot,ő úgy tanulta tőlem a rugalmasságot. 

És nagyon tudott figyelni. Nem felületesen, hümmögve, hanem teljes odaadással hallgatott, néha próbált tanácsot adni, de tudta, nem azért mondom el a problémámat, hogy tanácsot adjon, hanem hogy magamnak is meg tudjam fogalmazni, mi a bajom. 

Mindig meghallgatott. 

Nagyon hiányzik.

Szerelmem,PM emlékére

Pilinszky János

Gyász

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.

Szerelmem, PM emlékére

 Nincsenek álmaim. Álmaim sincsenek. 

Anyukám azt mondja, hogy ő sokat álmodik apuval. Általában úgy álmodik vele, hogy ő van valahol, és apukám megjelenik, keresi őt. Ám amikor ő szól hozzá, hogy "itt vagyok", apukám eltűnik. Én nem tudok álmodni sem. Helyesebben tudom, hogy mindenki álmodik, de én nem emlékszem rájuk. Nem álmodom a nagymamámmal, aki 40 éve halt meg tragikus hirtelenséggel. Nagyon szerettem őt, minden nap kimentem "hozzá" a temetőbe, imádkoztam, hogy haljak meg én, de ő legyen újra élő. Küzdöttem a lelkiismeretfurdalással, hogy nem segítettem neki eleget a kertben, hogy soha nem mondtam neki, mennyire szeretem. De álmodni soha nem álmodtam vele. Apukámmal összesen kétszer. És néha, néha valami megfoghatatlan bánattal ébredek reggel. Azt hiszem, ilyenkor PároMmal álmodtam, de nem emlékszem. Áldás ez vagy átok, ki tudja? 

Ma 13 éve találkoztunk először. 4 órára volt megbeszélve a randi, én odaértem már jóval előbb, így vagy negyed órát ücsörögtem lent a metrónál, akkor is pont ilyen hideg volt, mint most, csak több sáros hókupac csúfította az utcákat.

Próbálom magam elé képzelni, de fakul, halványul az emléke. A legváratlanabb pillanatokban mégis beugrik egy jellegzetes mozdulat, ahogy az egyik lábát előretartva, kezében egy doboz sörrel beszélget, ahogy fogja a poharat a gyönyörű kezében, ahogy lehajol, hogy megcsókoljon, ahogy a tükörben grimaszol, mint egy kisgyerek, ahogy a konyhaajtóban állva, kezében fakanállal magyaráz valamit - nem tudott egyszerre beszélni és tevékenykedni -, ahogy a magas emberekre gyakran jellemző görnyedt tartással jön felém, mosolyogva, boldogan. 

Még most sem tudom elhinni, hogy nem jön felém soha többé. Sokszor érzek valami kényszert, hogy emeljem föl a telefont, hívjam fel, mondjam neki, hogy "most már elég volt a duzzogásból, most már elég volt a "szabadságból", béküljünk ki, legyen minden úgy, ahogy volt, ahogy terveztük. Kirándulni akarok, hisz annyi helyre akarunk még menni, igaz?" 

És milyen döbbenetesen furcsa: másfél hónappal megismerkedésünk után volt az 50. születésnapja. Most nézegetem az "emlékes fiókot", és kezembe akadt a képeslap, amit a nagy napra saját kezűleg készítettem neki. Vajon AKKOR miért ezt az idézetet választottam: "Az életet nem azok a napok jelentik amelyek elmúltak, hanem azok, amelyekre emlékezünk" (Pavlenko)?

"

Szerelmem, PM emlékére

Radnóti Miklós: December Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál. 1941. február 11.