Szerelmem, PM emlékére

Nos, Perőcsény igazi zsákfalu: Vámosmikola és Kemence között fekszik egy festői völgyben, a Börzsöny ölelésében. Az Ipoly mentén jövet-menet többször átutaztunk rajta, és mindig megbeszéltük, hogy ide még eljövünk. A dolgot nehezítette, hogy nem nagyon találtunk szállást. Egy szem ajánlatot dobott a gugli, maga a polgármesternő, talán valami Irma foglalkozott szobakiadással. Írtunk is neki, de nem válaszolt, így aztán cseppet sem szomorkodva ismét Galovics úr vendégszeretetét élveztük Dióligeten, megfogadva, hogy ezúttal szigorúan csakis Perőcsényre koncentrálunk, mintha ott laknánk.

Ezt nagyjából az első napig tudtuk tartani, reggel ugyanis megbeszéltük, hogy minden bizonnyal Perőcsényből is átrándulnánk Nagybörzsönyre kisvasutazni, így aztán első utunk ide vezetett.

Sajnos, arra már nem emlékszem, hogy milyen megfontolásból és milyen útvonalon tettünk egy nagyobb (kisebb?) sétát a visszaúton, a képek mindenesetre arról tanúskodnak, hogy lefelé nem vonattal mentünk, hanem gyalog. Elképzelhető, hogy a sínek mentén lesétáltunk a kisvasút „Kisirtás” megállójáig, és onnan vonatoztunk vissza Nagybörzsönybe. Nem tudom.

 Másnap aztán tényleg átbuszoztunk Perőcsénybe. 

A túrát illetően volt egy kis nézeteltérésünk, én ugyanis PároM druszájára, a Miklós-tetőre szerettem volna felmenni, ám PároM határozottan kijelentette, hogy nincs az az isten, hogy ő egy 700 méteres csúcsra felmásszon, meg egyébként is messze van. Így aztán maradt a Holló-kő. Oké, az tényleg csak 685 méteres és tényleg közelebb van. A szakirodalom szerint „a Holló-kőről a Magas-Börzsöny főgerince által határolt katlanba pillanthatunk le, valamint a főgerinc szemben lévő oldaláról (Magosfa-Csóványos) lefutó kisebb gerincekre, völgyekre. A katlan egyébként egy ősvulkán maradványa, aminek teteje egy idő után beszakadt. Ezt szakszerűbben kalderának szokták nevezni. Holló-kő tulajdonképpen három különálló szikla gerinc, melyeket nagyobb mélységek választanak el egymástól.”  

Mi persze nem ládáztunk, meg úgy nagyjából semmit se tudtunk se katlanról, se főgerincről, egyszerűen csak gyönyörködtünk a tájban:

Innen indultunk:
	és ez volt a cél:

 Visszaúton botlottunk bele - ha nem is a világ, de az általunk látott legnagyobb hangyabolyba:

A kimerítő séta után kerestünk valami etetőhelyet Perőcsényben, valószínűleg találtunk is, hiszen nem haltunk éhen, de mély nyomokat nem hagyott bennünk, fénykép se készült. Úgy rémlik, hogy valami boltban vettünk parízert, paprikát, ilyesmit, és azt egy parkban elfogyasztottuk.

Azután ténferegtünk kicsit a faluban, és bár sok izgalmas látnivalóra nem számítottunk, azért ez a turul kicsit meglepett bennünket:

Perőcsény kellemes kis falu,  

és nagyjából ennyi ragadta meg a figyelmünket.

Az utolsó napot a kedvenc falunkban való nézelődéssel töltöttük. 

Megtettük a kötelező sétát az Ipolyhoz:

És lőttünk két cuki képet, amelyeknek talán azt a címet adnánk, hogy "anya gyermekével".

Szerelmem, PM emlékére

Valamelyik sétánk során bukkantunk rá a Vörös Rák Étterem (Helyőrségi Klub)-ra, ahol is rendkívül finom ebédet kaptunk udvarias kiszolgálással, és számunkra kissé borsos számlával.

Most, a képek rendezgetése közben vettem csak észre, hogy bármily furcsa, de a Minaretet nem fényképeztük le, pedig ott is jártunk.

Természetesen felmentünk a várba is. Furcsa, mert annak idején egy osztálykirándulás keretében én már jártam ott, és valahogy úgy emlékeztem, hogy sokkal messzebb van a várostól, de nem, csak pár perc séta a Dobó tértől.

Ez már majdnem a várban van, Tinódi Lantos Sebestyén énekszerző, lantos szobra, Pusztai Ágoston alkotása.  Érdekes, hogy pont a napokban olvastam az Indexen egy cikket róla. Mármint a Tinódiról.

Március idusa révén, sajnos a fagyizó még zárva volt, nem mintha olyan nagyon kívántuk volna a fagyit...

A kötelező köröket le kell futni, no,  így a bejáratnál lévő bronz domborművet is nyilván mindenki lefotózza. Ami mellesleg az „Eger vár védői” címet viseli, Tar István és Illés Gyula alkotta 1952-ben a vár ostromának 400. évfordulójára.

Aztán körbesétáltuk a várat. Őszintén szólva nem nagyon figyeltünk a tájékoztatókra, mert bár szerettük az „Egri csillagok”-at, annyira azért nem, hogy minden lépésnél az jusson eszünkbe, hogy „húú, ez itt a Gergely-bástya, itt történt ezmegez, amott meg a Törökkert, tudod, ott volt azmegaz”, akit érdekel, annak jó szívvel ajánlom ezt a blogot, egy igazi egri lokálpatrióta szeretetével, szemével és tudásával járja körül a várat/-ost.

Ennyi kép van a Minaretről:	Gárdonyi sírja a híres felirattal:
Keresztek a Kálvária-dombon, a vár legmagasabb pontján.	Balassiról nem tudtuk, hogy Dobó István rokona volt:

Ha már Egri vár, akkor kazamaták: 

Sétálgattunk és sétálgattunk, meg fürdőztünk és pihentünk, és csak vártuk, vártuk, hogy kisüssön a nap, vagy legalább kicsit szakadozzon a felhőzet, de hiába, így aztán az adott időjárási viszonyok között voltunk kénytelenek ellátogatni a híres-neves Szépasszonyvölgybe.  El is indultunk, reménykedve, hogy megússzuk, de nem. Kisvártatva elkezdett szakadni az eső, és az egri kirándulás legnagyobb záporába kerültünk. Csurom vizesen, ázva-fázva ékeztünk le a Völgybe, ahol természetesen nem meglepő módon alig volt nyitva egy-két pince. Beültünk az egyikbe, a Kósa pincészet Leányka borozójába, és egy pohár bor mellett vártuk, hogy legalább kicsit alábbhagyjon az égi áldás, aztán még mindig dideregve körbesétáltunk.

Ez a szobor a Szépasszonyvölgy bejáratánál didergett, Debreczeni Zsóka és Pelc Zoltán alkotása, meglepő neve van: Szépasszony.

Végül vettünk egy üveg bort, hogy a szállásra érve kellemes, meleg körülmények között szopogassuk el.

Most, hogy ezt a blogot írom, jövök rá, hogy milyen nagyon szerencsések voltunk mi is és a meglátogatott helyek is. Mindig, mindenhol jó idő volt – az egyetlen Komáromot kivéve - az más miatt maradt emlékezetes, erről majd ott és akkor -, és ez rendkívüli módon kihat arra, milyen benyomásokkal hagy el az ember egy-egy helységet. Hiába tudjuk, hogy Eger szép város, hiába találkoztunk kedves emberekkel, hiába látogattunk meg annyi nevezetességet, a borús, felhős, esős idő miatt Eger nem tartozik a legkedvesebb emlékeink közé.

Szerelmem, PM emlékére

A 2011-es év rendhagyó volt. Egy év munkanélküliség után szinte egyszerre találtunk munkát, PároM kicsit előbb. Én 2011. január 3-án szálltam buszra, amelyik Németországba vitt dolgozni. Az egész addigi életünket újra kellett gondolnunk, új stratégiát kellett kitalálnunk, amivel átvészelhetjük a kint-tartózkodásom hónapjait. Részletes tervet kellett készítenünk, mettől-meddig leszek kint, hogy PároM szabadságát ahhoz tudjuk igazítani. Összességében ügyesek voltunk, és a dolog elég jól működött. Úgy terveztük, hogy ha PároM eléri a nyugdíjkorhatárt – ez 2017-ben lett volna -, akkor egy picit rádolgozik, 1-2 évet, és utána én már csak annyit megyek ki, hogy a kirándulásainkat fedezni tudjuk, élni meg az ő nyugdíjából éltünk volna, szerényen, de együtt…

Az egri kirándulás szintén meglepetés volt, akárcsak a Bánki-tavi, az első hazaérkezésem és a születésnapom megünneplésére szervezte PároM 2011. márciusában.

Szállást az „Almafa Apartmanház”-ban talált, aminek az a nagy előnye, hogy semmihez nincs közel, de se a Szépasszony völgye se a belváros nincs túlságosan messze, gyalogosan is könnyen elérhető mindkettő.

Bár a szállás nem igazán a mi ízlésvilágunknak megfelelő – ilyen Egerben valószínűleg nincs is -, nem volt vele semmi gond. Egy családi ház tetőterében és udvarán alakítottak ki vendégszobákat. Az üzemeltető család a földszinten lakott. (Nem mintha probléma lett volna valaha is, de nem szeretjük, ha bárki más is tartózkodik ott, beleértve természetesen más vendégeket is. Többnyire sikerült olyan helyeket vagy időpontokat találnunk, amikor csak mi voltunk az egyedüli vendégek.) A szoba praktikusan volt kialakítva, zuhanyzóval, tűzhellyel, és a színharmónia jegyében szinte minden narancssárga volt. Semmi kifogásunk a narancssárga szín ellen, én kifejezetten kedvelem, de ez azért kicsit sok volt.

Sajnos, a márciusi Eger nem fogadott minket derűsen: szinte végig felhős-borongós volt az ég, sokszor/többnyire esett is. Talán csak a megérkezés napján láttuk a napot. Ezt ki akarván használni, elindultunk a belvárosba, ám utunk a temető mellett vitt el, így hát legott be is mentünk. Az egri temető máshogy szép, mint a kis falusi temetők, a legfeltűnőbb a rengeteg szobor volt.

Útközben az egyik mellékutcában (Grónay utca) bukkantunk rá a „Magyaros Étkezde” fantáziadús névvel ellátott önkiszolgáló büfére, ami aztán a törzshelyünk lett. Annál is inkább, mert mellette, kvázi egy helyiségben, csak valami fallal leválasztva, található egy igazi, hamisítatlan kocsma, számunkra a legmegfelelőbb hely az ebéd előtti aperitif elfogyasztására.

 A büfé tényleg nagyon „magyaros”, talán túlságosan is az, faragott bútorok, faragott tükör, faragatlan pincérek – ez volt a vicc, önkiszolgáló révén pincérrel nem találkoztunk, akivel pedig dolgunk akadt, az mind kedves és segítőkész volt, az ételek pedig minden rafináltság nélkül egyszerűen ízletesek, hatalmas adagokban - csak először követtük el azt a könnyelműséget, hogy két egész adagot rendeltünk, a továbbiakban beértük fél-fél adagokkal -, és mindez meglepően nagyon baráti áron.

A másnap reggel „kis intenzitással sűrűn hulló csapadékelemekkel” kezdődött, ezért úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a fürdőt.

Az egri források meleg vizének igénybevétele gyógycélokra több mint félezer esztendős múltra tekinthet vissza. Az első adat fürdő létezésére Egerben 1448-ból származik. Tehát mintegy 520 esztendeje már állott itt fürdő, a „Balneum Carthusiensium", azaz karthauzi fürdő. Ugyan város melletti meleg vizű tavacskákat már az ősidők óta használta fürdőzésre a város területén lakó nép, a karthauziaké azonban az érdem, hogy megépítették az első fürdőházat.

No, az persze nyilván nem olyan modern, fáintos fürdő volt, mint a mai, most van itt minden, mi szem-szájnak, helyesebben testnek és léleknek ingere. Fedett medence, rádiumos gyógyvizes medence, szauna, masszázs, uszoda, külső medence, és persze mindenféle attrakció, úgyhogy itt aztán egy család minden tagja, kicsi és nagy egyaránt megtalálhatja a maga szórakozását.

Arra már nem emlékszem, hogy fürdőzés után rögtön sétáltunk-e, vagy visszamentünk az „Almafába” egy rövid sziesztára, de szerintem inkább sétáltunk és egy késői ebédet követően ejtettük meg az „utó”sziesztát.

Sajnos, az Érsekkert még nem sokat mutatott, kopár fák, növénytelen ágyások, mindez szemerkélő esővel „gazdagítva” kevéssé inspirált bennünket a fényképezésre.

Amikor csak engedte a csapadék, sétálgattunk a városban, tulajdonképpen fényképezgettünk is, de kevés értékelhető kép született.

A Megyeháza letisztult vonalaival és arányaival valószínűleg kiemelkedik a kor alkotásai közül. Nekünk nagyon tetszett.

A Bazilikát is megnéztük, naná, nem is lehet kikerülni, annyira uralja a belvárost.