Előző: Ipolytölgyes II.

Ahányszor itt jártunk, mindig ilyen kevés víz volt az Ipolyban. A Kossuth utca végétől hangos zeneszó kísérte utunkat, mint később megtudtuk, ez a Szent Erzsébet Otthonból jött, ahol fogyatékos embereket gondoznak, és éppen valamilyen rendezvény volt.

Maga a falu nagyon gondozott, tiszta utcák, ápolt előkertek. Természetesen itt találtunk egy kedvenc épületet. (A lakóházak vonatkozásában meglehetősen kategorikusak vagyunk: a „tetszik”-be csak azok kerülhetnek be, amelyek valamivel „megfognak” bennünket, amelyekben szívesen laknánk – még akkor is, ha nem éppen új, sőt akár még újszerű állapotban sincsenek.)

Természetesen itt is megvan a szokványos, sárga templom, és egy elbűvölően naiv kápolna. A templom – legnagyobb sajnálatunkra – zárva volt.

És itt, Ipolytölgyesen szoktunk rá, hogy megnézzük a temetőket. Belátom, morbidnak tűnik az ötlet, hogy az ember vadidegenként falusi temetőket látogat, de van bennük valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni. A falusi temetők kicsi, és bármily abszurdnak tűnik is, de emberközpontú helyek. Itt van értelme a végtisztesség szónak; és szerintünk nagy dolog, ha valaki élete végén megkapja a végtisztességet. Igen, a falusi temetőket belengi valamiféle szelíd megnyugvás, emlékezés szeretteinkre, még akkor is, ha ők nem itt nyugszanak. Emlékezzünk hát tisztelettel és szeretettel mindazokra, akik nem lehetnek már velünk. És ne csak halottak napján.

 Következő: Ipolytölgyes - a visszatérés