Szerelmem, PM emlékére

 Nincsenek álmaim. Álmaim sincsenek. 

Anyukám azt mondja, hogy ő sokat álmodik apuval. Általában úgy álmodik vele, hogy ő van valahol, és apukám megjelenik, keresi őt. Ám amikor ő szól hozzá, hogy "itt vagyok", apukám eltűnik. Én nem tudok álmodni sem. Helyesebben tudom, hogy mindenki álmodik, de én nem emlékszem rájuk. Nem álmodom a nagymamámmal, aki 40 éve halt meg tragikus hirtelenséggel. Nagyon szerettem őt, minden nap kimentem "hozzá" a temetőbe, imádkoztam, hogy haljak meg én, de ő legyen újra élő. Küzdöttem a lelkiismeretfurdalással, hogy nem segítettem neki eleget a kertben, hogy soha nem mondtam neki, mennyire szeretem. De álmodni soha nem álmodtam vele. Apukámmal összesen kétszer. És néha, néha valami megfoghatatlan bánattal ébredek reggel. Azt hiszem, ilyenkor PároMmal álmodtam, de nem emlékszem. Áldás ez vagy átok, ki tudja? 

Ma 13 éve találkoztunk először. 4 órára volt megbeszélve a randi, én odaértem már jóval előbb, így vagy negyed órát ücsörögtem lent a metrónál, akkor is pont ilyen hideg volt, mint most, csak több sáros hókupac csúfította az utcákat.

Próbálom magam elé képzelni, de fakul, halványul az emléke. A legváratlanabb pillanatokban mégis beugrik egy jellegzetes mozdulat, ahogy az egyik lábát előretartva, kezében egy doboz sörrel beszélget, ahogy fogja a poharat a gyönyörű kezében, ahogy lehajol, hogy megcsókoljon, ahogy a tükörben grimaszol, mint egy kisgyerek, ahogy a konyhaajtóban állva, kezében fakanállal magyaráz valamit - nem tudott egyszerre beszélni és tevékenykedni -, ahogy a magas emberekre gyakran jellemző görnyedt tartással jön felém, mosolyogva, boldogan. 

Még most sem tudom elhinni, hogy nem jön felém soha többé. Sokszor érzek valami kényszert, hogy emeljem föl a telefont, hívjam fel, mondjam neki, hogy "most már elég volt a duzzogásból, most már elég volt a "szabadságból", béküljünk ki, legyen minden úgy, ahogy volt, ahogy terveztük. Kirándulni akarok, hisz annyi helyre akarunk még menni, igaz?" 

És milyen döbbenetesen furcsa: másfél hónappal megismerkedésünk után volt az 50. születésnapja. Most nézegetem az "emlékes fiókot", és kezembe akadt a képeslap, amit a nagy napra saját kezűleg készítettem neki. Vajon AKKOR miért ezt az idézetet választottam: "Az életet nem azok a napok jelentik amelyek elmúltak, hanem azok, amelyekre emlékezünk" (Pavlenko)?

"