Szerelmem, PM emlékére

Szigligeten kétszer jártunk. Először 2007-ben egy szárszói nyaralásról ugrottunk át két napra, és már akkor eldöntöttük, hogy itt mindenképpen érdemes egy kicsit hosszabb időt eltölteni.

Utunkat természetesen hajóval kezdtük, na persze ha akadékoskodni akarnánk, akkor igazából vonattal, hiszen Szárszóról elvonatoztunk Fonyódra, és onnan hajóztunk Badacsonyba. Ez volt az út könnyebbik része, mivel könnyelműen úgy döntöttünk, nem lévén sok más választásunk, hogy innen – Badacsonytomaj ugyebár a hivatalos neve a helységnek – Tördemicen keresztül gyalog közelítjük meg a szigligeti Antal-hegyet, ami nagyjából 8 km-es túrát jelent.

Mármint akkor, ha az embernek sikerül az előre eltervezett útvonalon haladni. Nekünk természetesen nem sikerült, valahol valami kanyart le akartunk vágni, vagy valami ilyesmi, úgyhogy végül is nem az általunk óhajtott Eger-víz hídjánál kötöttünk ki, hanem valahol teljesen máshol. Az út kezdete elég unalmas volt, az út mentén, házak között, csak a vele

 való találkozás színesítette kicsit.

Azután kezdett izgalmas lenni, miután elhagytuk a civilizációt. Emlékszem, hosszasan sétáltunk valami learatott búzaföld-félén – ezt nagyon megszenvedtük, mivel a rendkívül egyenetlen, hepehupás talajon Damoklész-kardjaként lógott fejünk felett a bokaficam veszélye – ha szabad ilyen gyönyörű képzavarral élnem.

Majd egy békalencsés zöld víz mentén gyalogoltunk sokat, míg végül át tudtunk kelni rajta, így aztán összességében valszeg sokkal többet mentünk, mintha nem „rövidítettük” volna le az utat.

Ezek után nem csoda, hogy rendkívül megkönnyebbülten és hálás szívvel rogytunk le Bakos Attila Kisvendéglőjében egy korsó hűsítő sörre.

A képet innen loptam, de itt található egy rendkívül szórakoztató élménybeszámoló is.

Annyira fáradtak voltunk, hogy bár már csak egy kilométeres út várt ránk, az Avasi templomromra csak távolról vetettünk egy ferde pillantást.

Ez alkalommal az Antal-hegyi MEDOSZ Vendégházban szálltunk meg, ami emlékeim szerint ár/érték arányban kissé túlárazottnak tűnt. Nem tudom, miért éppen ezt választottuk, összességében semmi gond nem volt vele, már ha eltekintünk attól, hogy manzárdszobát kaptunk, ami egyrészt meglehetősen szűkös volt, olyannyira, hogy képet se tudtunk csinálni, egyszerűen nem volt hely, másrészt a manzárd, PároM majd’ 2méteres magasságát tekintve, nem igazán a mi műfajunk. A szálló hatalmas kertjében bungalók is voltak, sajnáltuk is rendesen, hogy nem azok valamelyikében lakunk. Amúgy végig olyan érzésünk volt, mintha 35-40 évet visszarepültünk volna az időben, az egész szálló – legalábbis az, amit mi láttunk belőle – a 70-es évek lazuló szocializmusára oly jellemző SZOT-üdülő gyönyörű és majdnem érintetlen példánya, bár mi úgy véljük, eredetileg valami kúriának épülhetett és irigykedve gondoltunk azokra, akiknek kijárása volt a főépület teraszára: innen nyilván pompás kilátás nyílik a környező tájra, tán még a Balatonra is.

Rövid sziesztát követően úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk, felsétálunk az Antal-hegyre. Neki is indultunk, ám útközben akkora zápor kerekedett, hogy kénytelenek voltunk betérni az első – és talán egyetlen - nyitva tartó borozóba, a Szent Antal Pincébe.

Ott egy pohár finom bor és zsíroskenyér mellett gyönyörködtünk a viharban.

Próbáltuk a villámokat is lefényképezni, de sehogy se sikerült... Mindenesetre csodálatos látvány volt.

A képekből ítélve ezúttal csak egy éjszakát töltöttünk Szigligeten. Másnap körbesétáltuk a falut,

Marton László alkotásaival már többször találkoztunk véletlenszerűen, akkor még nemigen tudtunk róla semmit, de tetszettek a szobrai, ahogy ez is, ami az "Olvasó nő" címet viseli, és fiurcsa módon nem egy teret díszít, hanem valami susnyásban egy hatalmas fa alatt áll (ül).

Mivel eldöntöttük, hogy ide még mindenképpen visszajövünk, ezúttal a várral csak kacérkodtunk, de fel nem mentünk.

Valamikor délután-estefelé elhajóztunk Révfülöpre, onnan tovább Boglárra, majd vonattal vissza Szárszóra.

Szerelmem, PM emlékére

"Tisztelgés a rock-blues történelem legnagyobbjai előtt, egy helyen, a Doors Emlékzenekar és Almássy Tér szközp. szervezésében. Február 10-én este soha nem látott zenei arzenál várja az Almássy tér fenegyerekeit. Profi emlékzenekarok több órás időutazásra visznek a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek rock és a blues világába. A Blues Rádió Budapest - ZZ Top Tribute Band az 1969-ben alakult texasi trió csaknem 10 millió példányban eladott albumának nótáit szólaltatja meg. A hippi rock lady, Janis Joplin energikus ének és dallamvilágát a megasztárból ismert Garda Zsuzsa és a Janis Joplin Emlékzenekar tolmácsolásában élvezhetjük. Az esten fellép a Led Zeppelin Emlékzenekar, a veszprémi Session a klasszikusnak nevezhető Jimmy Page nevével fémjelzett rock stílussal. Végül a házigazda, a Doors Emlékzenekar a ’60-as,’70-es évek sajátos blues-rock, néhol funky ritmusával teszi fel a koronát a „nagyok” fejére. Az igényes zene, a népszerű zenész-barátok jammelése és az Almássy téri Szabadidőközpont profi hang- és fénytechnikája, meg finom söre garantálja a jó rock-blues farsangi bulit." (via)

2006-ban. Ott voltunk. Nagyon jó volt.

 Ennek emlékére egy-egy kevésbé ismert dal a Zeppelintől és a Doors-tól és. És persze Hobo-tól.

Szerelmem, PM emlékére

Nos, Perőcsény igazi zsákfalu: Vámosmikola és Kemence között fekszik egy festői völgyben, a Börzsöny ölelésében. Az Ipoly mentén jövet-menet többször átutaztunk rajta, és mindig megbeszéltük, hogy ide még eljövünk. A dolgot nehezítette, hogy nem nagyon találtunk szállást. Egy szem ajánlatot dobott a gugli, maga a polgármesternő, talán valami Irma foglalkozott szobakiadással. Írtunk is neki, de nem válaszolt, így aztán cseppet sem szomorkodva ismét Galovics úr vendégszeretetét élveztük Dióligeten, megfogadva, hogy ezúttal szigorúan csakis Perőcsényre koncentrálunk, mintha ott laknánk.

Ezt nagyjából az első napig tudtuk tartani, reggel ugyanis megbeszéltük, hogy minden bizonnyal Perőcsényből is átrándulnánk Nagybörzsönyre kisvasutazni, így aztán első utunk ide vezetett.

Sajnos, arra már nem emlékszem, hogy milyen megfontolásból és milyen útvonalon tettünk egy nagyobb (kisebb?) sétát a visszaúton, a képek mindenesetre arról tanúskodnak, hogy lefelé nem vonattal mentünk, hanem gyalog. Elképzelhető, hogy a sínek mentén lesétáltunk a kisvasút „Kisirtás” megállójáig, és onnan vonatoztunk vissza Nagybörzsönybe. Nem tudom.

 Másnap aztán tényleg átbuszoztunk Perőcsénybe. 

A túrát illetően volt egy kis nézeteltérésünk, én ugyanis PároM druszájára, a Miklós-tetőre szerettem volna felmenni, ám PároM határozottan kijelentette, hogy nincs az az isten, hogy ő egy 700 méteres csúcsra felmásszon, meg egyébként is messze van. Így aztán maradt a Holló-kő. Oké, az tényleg csak 685 méteres és tényleg közelebb van. A szakirodalom szerint „a Holló-kőről a Magas-Börzsöny főgerince által határolt katlanba pillanthatunk le, valamint a főgerinc szemben lévő oldaláról (Magosfa-Csóványos) lefutó kisebb gerincekre, völgyekre. A katlan egyébként egy ősvulkán maradványa, aminek teteje egy idő után beszakadt. Ezt szakszerűbben kalderának szokták nevezni. Holló-kő tulajdonképpen három különálló szikla gerinc, melyeket nagyobb mélységek választanak el egymástól.”  

Mi persze nem ládáztunk, meg úgy nagyjából semmit se tudtunk se katlanról, se főgerincről, egyszerűen csak gyönyörködtünk a tájban:

Innen indultunk:
	és ez volt a cél:

 Visszaúton botlottunk bele - ha nem is a világ, de az általunk látott legnagyobb hangyabolyba:

A kimerítő séta után kerestünk valami etetőhelyet Perőcsényben, valószínűleg találtunk is, hiszen nem haltunk éhen, de mély nyomokat nem hagyott bennünk, fénykép se készült. Úgy rémlik, hogy valami boltban vettünk parízert, paprikát, ilyesmit, és azt egy parkban elfogyasztottuk.

Azután ténferegtünk kicsit a faluban, és bár sok izgalmas látnivalóra nem számítottunk, azért ez a turul kicsit meglepett bennünket:

Perőcsény kellemes kis falu,  

és nagyjából ennyi ragadta meg a figyelmünket.

Az utolsó napot a kedvenc falunkban való nézelődéssel töltöttük. 

Megtettük a kötelező sétát az Ipolyhoz:

És lőttünk két cuki képet, amelyeknek talán azt a címet adnánk, hogy "anya gyermekével".

Szerelmem, PM emlékére

Őri István: Kérdések

Hol vagytok, nappalok, hol vagytok, éjszakák?
hol vagytok, álmok, hol vagytok, virágok?
hol vagyok én, hol vannak mások?
hol van a világ, hol van a kéz
hol van szép szemed, hol van a méz

hol vagy?... Te...

Szerelmem, PM emlékére

Valamelyik sétánk során bukkantunk rá a Vörös Rák Étterem (Helyőrségi Klub)-ra, ahol is rendkívül finom ebédet kaptunk udvarias kiszolgálással, és számunkra kissé borsos számlával.

Most, a képek rendezgetése közben vettem csak észre, hogy bármily furcsa, de a Minaretet nem fényképeztük le, pedig ott is jártunk.

Természetesen felmentünk a várba is. Furcsa, mert annak idején egy osztálykirándulás keretében én már jártam ott, és valahogy úgy emlékeztem, hogy sokkal messzebb van a várostól, de nem, csak pár perc séta a Dobó tértől.

Ez már majdnem a várban van, Tinódi Lantos Sebestyén énekszerző, lantos szobra, Pusztai Ágoston alkotása.  Érdekes, hogy pont a napokban olvastam az Indexen egy cikket róla. Mármint a Tinódiról.

Március idusa révén, sajnos a fagyizó még zárva volt, nem mintha olyan nagyon kívántuk volna a fagyit...

A kötelező köröket le kell futni, no,  így a bejáratnál lévő bronz domborművet is nyilván mindenki lefotózza. Ami mellesleg az „Eger vár védői” címet viseli, Tar István és Illés Gyula alkotta 1952-ben a vár ostromának 400. évfordulójára.

Aztán körbesétáltuk a várat. Őszintén szólva nem nagyon figyeltünk a tájékoztatókra, mert bár szerettük az „Egri csillagok”-at, annyira azért nem, hogy minden lépésnél az jusson eszünkbe, hogy „húú, ez itt a Gergely-bástya, itt történt ezmegez, amott meg a Törökkert, tudod, ott volt azmegaz”, akit érdekel, annak jó szívvel ajánlom ezt a blogot, egy igazi egri lokálpatrióta szeretetével, szemével és tudásával járja körül a várat/-ost.

Ennyi kép van a Minaretről:	Gárdonyi sírja a híres felirattal:
Keresztek a Kálvária-dombon, a vár legmagasabb pontján.	Balassiról nem tudtuk, hogy Dobó István rokona volt:

Ha már Egri vár, akkor kazamaták: 

Sétálgattunk és sétálgattunk, meg fürdőztünk és pihentünk, és csak vártuk, vártuk, hogy kisüssön a nap, vagy legalább kicsit szakadozzon a felhőzet, de hiába, így aztán az adott időjárási viszonyok között voltunk kénytelenek ellátogatni a híres-neves Szépasszonyvölgybe.  El is indultunk, reménykedve, hogy megússzuk, de nem. Kisvártatva elkezdett szakadni az eső, és az egri kirándulás legnagyobb záporába kerültünk. Csurom vizesen, ázva-fázva ékeztünk le a Völgybe, ahol természetesen nem meglepő módon alig volt nyitva egy-két pince. Beültünk az egyikbe, a Kósa pincészet Leányka borozójába, és egy pohár bor mellett vártuk, hogy legalább kicsit alábbhagyjon az égi áldás, aztán még mindig dideregve körbesétáltunk.

Ez a szobor a Szépasszonyvölgy bejáratánál didergett, Debreczeni Zsóka és Pelc Zoltán alkotása, meglepő neve van: Szépasszony.

Végül vettünk egy üveg bort, hogy a szállásra érve kellemes, meleg körülmények között szopogassuk el.

Most, hogy ezt a blogot írom, jövök rá, hogy milyen nagyon szerencsések voltunk mi is és a meglátogatott helyek is. Mindig, mindenhol jó idő volt – az egyetlen Komáromot kivéve - az más miatt maradt emlékezetes, erről majd ott és akkor -, és ez rendkívüli módon kihat arra, milyen benyomásokkal hagy el az ember egy-egy helységet. Hiába tudjuk, hogy Eger szép város, hiába találkoztunk kedves emberekkel, hiába látogattunk meg annyi nevezetességet, a borús, felhős, esős idő miatt Eger nem tartozik a legkedvesebb emlékeink közé.