Szerelmem, PM emlékére

Még mindig nem hiszem el a „nincs többé” véglegességét.

Nem volt tökéletes.

Ember volt, gyarló, csetlő-botló ember, számos hibával, gyengeséggel, ám emlékeimben mégis felmagasztosul. Azok a tulajdonságai, amelyek valaha meglehetősen idegesítettek, most hiányoznak. Kétféleképpen szokott eszembe jutni: egyrészt tökéletesnek látom, olyannak, akivel gyönyörű volt az élet. Hiába tudom az eszemmel, hogy nem volt az, a szívem mégis annak láttatja. Tökéletes társnak, barátnak, férfinak, szeretőnek. Ám ezek ritka, kivételes pillanatok.

Gondolataimban legtöbbször az utolsó hónapok szenvedései jönnek elő: ahogy sír a fájdalomtól, kapkodja a levegőt, az oxigén-koncentrátor monoton zúgása, a Tramadol okozta pánikrohamok, amikor éjszaka órákig beszélgettünk, próbáltam tartani benne a lelket, a mosdóba menés kínja, amikor az a tíz lépés tízezernek tűnt, még egy lépés, na még egy, már csak egy van hátra, és igen, a vérző aranyér, ami minden alkalommal elrabolt valamennyit a drága folyadékból, amiből egyébként is kevés volt, a hátmasszírozás (inkább csak simogatás) rituáléja, amit a nap fénypontjának nevezett: a lesoványodott testből gyöngysorszerűen kidudorodó  a csigolyák láttán minden nap óhatatlanul az jutott eszembe, hogy melyik lesz az, amelyik először összeroppan a megvadult sejtek egyre mélyebbre és egyre több csigolyába történő osztódásától. 

És az állandó lelkiismeretfurdalás, hogy túl sokat vitatkoztam vele, túlságosan erőszakos voltam, egyél, igyál, fel kell kelni egy kicsit, megpróbáltam negligálni a félelmeit. Lehet, hogy azért beszéltünk olyan keveset a meghalásról, mert tudat alatt én hárítottam? Ő nagyon empatikus volt, rendelkezett egy hatodik érzékkel, antennával, gondolatolvasói képességgel, mindig tudta, mire gondolok, mit érzek, mire vágyom. Talán úgy érezte, hogy én nem akarok beszélni róla. Egyszer azt mondta, hogy ha már valamelyikünknek mennie kell, inkább ő legyen az. Én meg csak álltam és bután néztem ki a fejemből. Aztán később, egy éjszakai pánikrohamos beszélgetésünk alkalmával sikerült a megfelelő visszacsatolás. Azt mondtam,  hogy neki könnyű, mert ő csak az életét veszítheti el, de mi lesz velem, én ŐT vesztem el. Ez tetszett neki, furcsa módon megnyugtatta. Ám ezek mind-mind azt erősítik bennem, hogy nem voltam jó ápolója. Nem figyeltem eléggé arra, hogy ő mit akar. Oly sokszor mondta: "Ne csinálj semmit, csak ülj ide mellém és fogd a kezem". 

Fáj, hogy nem fogtam elégszer a kezét...

Nem tudom, el fognak-e valaha halványulni ezek az emlékek, hogy helyüket átvehesse a „csak a szépre emlékezem” melankolikus, belenyugvós fájdalma.

Szerelmem, PM emlékére

2009-ben még volt munkánk, így aztán több helyre is sikerült eljutnunk: jártunk Soroksáron, a János-hegyen, Dömösön, Pomázon és Bogácson és persze Ipolytölgyesen.

A Soroksári Botanikus Kert létezéséről szerintem elég kevesen hallottak. Mi is csak véletlenül kerültünk oda: úgy adódott, hogy bizonyos okból párterápiára jártunk – igen hasznos volt mellesleg -, és a nagyon kedves pszichológus házaspár említette áprilisban egyik alkalommal, hogy szombaton egy csoporttal mennek a soroksári arborétumba, nincs-e kedvünk velük tartani. Persze, hogy volt.

Szerelmem, PM emlékére

2010-ben a már említett andalúziai kiránduláson kívül – anyagi okok miatt -  csak egy rövid, egynapos  martonvásári  kirándulásra futotta.

Martonvásár, ez az 5500 lakosú kis település, két dolog miatt vonzott bennünket: a mindössze 30 km-es távolság miatti olcsósága és PároM örök kedvence, Beethoven miatt.

Maga a falu nem mutatott túl sokat, igaz nem is nagyon jártuk be, hiszen a kastély az állomástól 7-800 méterre van, és ezúttal nem tévedtünk el. A park hatalmas, a kastély részletgazdag, az óvodamúzeum pedig nosztalgikus emlékeket ébresztett bennünk, az egész komplexum lenyűgöző, úgyhogy az egész napot ott töltöttük.

A kastély az 1783-as építésétől kezdve egészen 1893-ig a Brunszvik család tulajdonában volt, majd a Dréher család vette meg, ám ők sajnálatos történelmi okok miatt csak 1945-ig birtokolhatták, ekkor ugyanis államosították. Szerencsére nem olyan sorsra jutott, mint oly sok kastély Magyarországon, mivel 1953-ban a MTA kezelésébe került, így aztán viszonylag épségben maradt, sőt, a 70-es években csodálatosan helyreállították. Jelenleg is az MTA kezelésében van, itt működik a MTA Agrártudományi Kutatóközpontja.

Amikor Brunszvik Antal 1758-ban megvásárolta a martonvásári birtokot, csak határtalan mocsarat talált itt. Első feladata a mocsár lecsapolása, a vízelvezetés volt, nagyobb építkezésekre csak azután kerülhetett sor. A barokk kastélyt és a kápolnát 1773-75 között építette. Az épület közelében feltehetően barokk, távolabb tájképi kertet alakítottak ki az eredeti növényzet felhasználásával, mintegy 100 ha területen.

Fia a park tájképi jellegét erősítette, 1870-75 között pedig a kastélyt alakíttatta át a ma is látható neogótikus épületegyüttessé. Ezzel egyidőben a kertben is folytak átalakítások, főleg az egzóták száma gyarapodott, de van itt platán, tulipánfa, japán akác, fekete dió, páfrányfenyő, tiszafa, ciprusfenyő, juhar és számos egyéb fa, botanika iránt érdeklődőknek igazi ínyencfalat. Martonvásár a zenei kultúra különleges helye is, 1958. óta nyaranta a tó közepén található kis szigeten koncerteket tartanak. Az 1970-ben elpusztult fekete nyárfa-óriás alatt Beethoven szívesen időzött. A vasút megépítésekor a töltés a parkot kettévágta, területét 70 hektárra zsugorította. A kastély és park együttesét a II. világháborúban tetemes károk érték. A helyreállított kastély és parkja jelentős művészeti és építészeti alkotás, műemléki és természetvédelmi oltalom alatt áll. (forrás: http://www.dinpi.hu/martonvasari-park-tt)

A Brunszvik család talán nincs benne annyira köztudatban, mint sok más nemesi család, pedig nekik köszönhetjük – némi túlzással – az Apassionata-t és a az óvodarendszert.

Az úgy történt, hogy Brunszvikné Seeberg Anna bárónő elhatározta, hogy a gyerekeinek meg kell tanulniuk zongorázni. Zongoratanárnak az akkor már híres Beethovent gondolta legalkalmasabbnak, két lánya kíséretében felkereste hát a Mestert. És ez a kezdete egy igen-igen furcsa, szenvedélyes és szenvedéssel teli kapcsolatnak Beethoven és Josephine, a „halhatatlan kedves” között (bár az igazsághoz tartozik, hogy a Beethoven-kutatók között nincs konszenzus a „halhatatlan kedves” kilétét illetően, ám BJ a legvalószínűbb jelölt). Josephint ugyanis még abban az évben férjhez adják Joseph von Deym grófhoz, akinek 5 év alatt 4 gyereket szül. Josephin zongoratanáraként Beethoven rendszeres látogatója a családnak, és a gróf 2004-ben bekövetkezett váratlan halála után szerelmi kapcsolat szövődik közöttük, ám négy-gyerekes családanyaként Josephin vállára hatalmas súlyként nehezedik a társadalmi konvenciók és az anyagi gondok terhe, egy „nincstelen” zeneszerzővel való kapcsolatnak semmi perspektívája. Erről Teréz így ír húgának, Karolinnak: „"De mondd, Pepi (megj: Jozefin beceneve) és Beethoven, mi lesz ebből? Vigyáznia kell magára. Úgy gondolom, rá vonatkoznak a szavak, amelyeket a zongorakivonatban aláhúztál: Szívének elég erősnek kell lennie, hogy nemet mondjon; szomorú kötelesség, talán a legszomorúbb valamennyi közt". 1810-ben aztán férjhezmegy egy észt báróhoz.

Beethoven az 1800-as évek elején többször vendégeskedett Martonvásáron, az Appassionata-t bizonyíthatóan itt fejezte be, és Brunszvik Ferencnek - Teréz és Jozefin testvérének -  ajánlotta.

A Beethoven Múzeum korhűen berendezett szobáin végigjárva olyan érzésünk volt, mintha visszaröppentünk volna a Brunszvikok korába, áhítattal simogattuk meg a zongorát, amin a Mester játszott, rácsodálkoztunk a saját kézzel írt kottára és a rengeteg képre, szoborra, amely mind a halhatatlan géniusznak állít emléket.

A Brunszvik-család talán leghíresebb tagja Brunszvik Teréz, a magyar kisdedóvók létrehozója, a női egyenjogúság reformkori élharcosa. Az ő emlékét hivatott őrizni az óvodamúzeum, ahol igazán tanulságos és szórakoztató órát töltöttünk, gyakori „jé, erre emlékszem” felkiálltásokkal. 

 Amit a faluból még láttunk, az az Emlékezés tere közvetlenül a kastély mellett/előtt. Nevéhez méltón van itt Aradi vértanúk emlékműve, világháborús emlékmű, Trianon emlékmű, '56-os emlékmű, meg még egy "Szabadság fája".

Az ötlet tulajdonképpen tetszett, de a megvalósítás valahogy furcsára sikeredett, olyan esetlegesnek, koncepciótlannak tűnt számunkra az egész.

Természetesen ott, akkor rögtön elhatároztuk, hogy egy koncertre egyszer még visszajövünk ide. Hosszú maradt a bakancslista...