Szerelmem, PM emlékére

Keszthelyen is kétszer jártunk. Először 2009-ben, szintén egy szárszói nyaralásról vonatoztunk át egy napra.

Ekkor tettünk egy nagyobb sétát a városban.

Az állomásról az út a csodálatos Helikon parkon keresztül vezet a központba.

Ez az egyik kedvenc képem. Olyan, mint egy impresszionista festmény.
A Helikoni emlékmű 1821-ből,	és a Helikoni emlékkő 2008-ból, Farkas Ferenc alkotása

A Fő téren áll a Magyarok Nagyasszonya Plébánia, ahova természetesen nem tudtunk bemenni, de addigra már kezdtük megszokni, hogy a templomok általában zárva vannak.

A templom mellett a meghökkentő című "A fehér ember szobrát idéző emlékmű" Orr Lajostól, ami egy '56-os emlékmű akar lenni.

A templom mellett vagy mögött van a Várkert, amit kicsit furcsállottunk, mivel Keszthelyen vár, na az nincs. Ám kutakodtunk egy kicsit, és kiderült, hogy régebben viszont volt. Igaz, nem túl hosszú ideig, és nem fűződnek hozzá dicső csaták, de nagyjából a 16. század közepétől – ezúttal a törökök, ugyebár – a 18. század közepéig állt egy végvár a templom mellett, gondolom, innen a várkert elnevezés. Az árnyas fák alatt sétálva bukkantunk a II. világháború áldozatainak emlékművére, Hunyadi László marosvásárhelyi művész alkotására. 

Nem tudjuk, a művész milyen megfontolásból választott az emlékmű témájául egy özvegyet gyermekével, de akkor hosszan beszéltünk róla, hogy valóban, a háborúnak nem csak a halottak az áldozatai, hiszen áldozat a megözvegyült asszony, az árván maradt gyerek, a fiát vesztett anya is, kettétört életek, porba hullt remények kísérnek egy-egy háborút, és ennek ellenére a férfiak egy része mégis büszkén megy az életét áldozni valamiért, amire azt mondták neki, hogy fontos. Pedig tulajdonképpen nagyon kevés olyan fontos dolog jut az eszünkbe, amiért érdemes feláldozni az életünket. Mi már menthetetlenül és reménytelenül pacifisták vagyunk.

A keszthelyi kiruccanás fő célja a Georgikon volt, de útközben azért betértünk a Történelmi Panoptikumba is, ahol szemügyre vehettük a magyar vagy magyarnak vélt történelem nagyjait, Attilától – ezúttal a hun Attiláról beszélünk – Horthy Miklósig. Na, őket pont nem fényképeztük le.

Lefényképeztük viszont Szent Margitot,	és Szent Erzsébetet.

 Érdekesnek érdekes volt, az öltözékek is nyilván meglehetősen korhűek, ám nekünk a Babamúzeum mégis jobban tetszett. Mindig is tisztában voltunk népművészetünk lenyűgöző változatosságával, szemet gyönyörködtető kreativitásával, és nagyon jó volt látni itt összegyűjtve évszázadok szorgos mindennapjainak az emlékeit.

Aztán ha már ott jártunk, megnéztük a Csigaparlamentet is, elképzelni sem tudván, mi is akar ez lenni.  

Őszintén szólva, a véleményünk  az volt, hogy nincs véleményünk. Esetleg egy hümmm...

Egy kiadós ebéd után, amit a Margaréta étteremben fogyasztottunk el,

végül csak eljutottunk a Georgikonba is.

Mivel csak egy napra jöttünk, a kastélyra már nem maradt idő, de 2009-ben már tudtuk, hogy Szigligetre még visszamegyünk, úgyhogy meghagytuk akkorra, most csak a kastélyparkban sétálgattunk kicsit.

 2011-ben ismét csak egy napra ugrottunk át Szigligetről Keszthelyre, ezúttal a Festetics-kastély volt a fő cél.

Fogalmam sincs, mivel töltöttük ezt a napot, mivel képek csak a parkban és a hintókiállításon készültek.

Ismerve PároM vonat-imádatát, nehezen tudom elképzelni, hogy nem néztük meg a vasútmodell-kiállítást, annál is inkább, mert Pesten pont 2009-ben direkt el kellett mennünk az FMH-ba megnézni egy modellvasút-showt. Na, arra pl. elég jól emlékszem, de a keszthelyiről semmi emlékem nincs, úgyhogy nyilván kihagytuk.

Szerelmem, PM emlékére

Bármilyen furcsán hangzik is egy Balaton-parti nyaralás kapcsán, de valahogy a strandolás a remek idő ellenére se nagyon vonzott bennünket. Helyette inkább kirándultunk egyet a Szent György-hegyre.

A Szent György-hegy a Badacsony, a Csobánc, a Gulács, a Tóti-hegy, a Haláp valamint ezektől távolabb északra a síkságból kiemelkedő Somló-hegy, a Kis-Somló és a Ság-hegy mellett a balatoni "tanúhegyek" egyike. 

Mi Hegymagas felől támadtunk,

Sok trianoni emlékművet láttunk, ez azok közé tartozik, amelyek a legkevésbé sem tetszenek. Nem a kinézetével van bajunk, hanem a felirattal. Ilyen és hasonló szövegekkel vívták a történelem majd' minden háborúját.	Ez az akkor pont száz éves Szent Vendel szobor viszont a maga naivságával igazán cuki.

és nagyjából a pirossal jelölt útvonalat jártuk be, bár fönt a hegyen körbesétáltuk a kékkel jelölt részt is.

Próbáltuk mi tartani most is az ilyen-olyan túraútjelzést, de valahogy MINDIG eltévedünk. Most se történt másképp. Eleinte minden rendben ment, 

simán végigballagtunk a szőlőültetvények mellett,

az "Oroszlános-kút"-nál megtöltöttük a palackjainkat friss forrásvízzel, PároM abszolválta a rituális mosdást, 

majd kényelmes tempóban sétálva annak rendje s módja szerint elértük a Tarányi Pincét és a Lengyel(-Tóti) Kápolnát.

"Az 1775 körül épült barokk stílusú, Szűz Mária neve tiszteletére felszentelt Lengyel-Tóti Kápolna névadója a Lengyel-Tóti család. A torony és az oromzat fülkéiben kőszobrok állnak. A Szent György-hegy oldalában, 215 m magasan álló kápolnát a lengyeltóti Lengyel család építtette. A kápolna homlokzati tornya mintegy 100 évvel később épült. A torony fülkéiben Szent György lovas szobra és Szent Imre herceg, a templomoromzat sarkain Szent István és Szent László szobrai állnak. A homlokzat torony melletti fülkéiben pedig Szent Péter, Szent Pál, Szent Antal és Szent József kapott helyet. Hegymagas község műemlék épületei közül a legszebb a Tarányi-présház, mely népies barokk stílusban épült 1786-ban. Oromzatán szobrok láthatók, köztük egy hordón lovagoló Bacchus." (via)

Sőt, még az általunk nem ismert Emmaus- vagy Ify-kápolnát is megtaláltuk. Természetesen bementünk, remélve, hogy nem pont most fog összedőlni, és ismét elszomorodtunk, hogy ez már a sokadik, jobb sorsra érdemes, pusztuló épület, amit kirándulásaink során láttunk. Akkor nem tudtunk róla semmit, sehol nem olvastunk róla, és utólag keresgélve jócskán meglepődtünk, hogy az 50-es években épült, és hát most is megállapítottuk, hogy nem lenne ellenünkre egy ilyen remete-élet, persze internettel, árammal, folyó vízzel, miegymással, úgyhogy mire összeszámoltuk, hogy mi mindent nem tudnánk nélkülözni a remete-életben, rá kellett jönnünk, hogy az valszeg mégse nekünk való.    

A Szent György hegyi bazaltorgonákhoz vezet egy tanösvény is, ennek a jelképe a fűrészlábú szöcske. Hogy ez fűrészlábú-e, nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy mit keresett fényes nappal a kápolnában. És nem, juszt se írom le a profán gondolatot, ami erről eszünkbe jutott.

Aztán folytattuk utunkat a valamilyen jelzés mentén, ami egyszer csak eltűnt. Kerestük mindenfelé, végül úgy döntöttünk, hogy – mivel a hegytető már belátható volt – minek nekünk turistaút, egyszerűen felmászunk hegyoldalon. Hát ez nagy hiba volt, mivel egy darabig simán másztunk, igaz, jó meredek volt, meg apró kövek, többnyire négykézláb haladtunk, ám hirtelen elfogyott a mászható rész, előttünk egy majdnem függőleges hegyoldal, se jobbra, se balra nincs tovább. Na ott, akkor, tényleg félelem tört ránk. Lihegve leültünk arra a tenyérnyi helyre, ami rendelkezésünkre állt, lenéztünk a megtett útra, és némi pánikkal vegyes szomorúsággal megállapítottuk, hogy na, nem, azon az úton fék nélkül semmiképp nem tudunk visszajutni, legfeljebb gurulva. Azután felelevenítettük az ilyen-olyan filmekben látott hegyimentős, helikopteres jeleneteket, különös kéjjel részletezve a véres, majdnem végzetes baleseteket, mindezt megpróbálván a saját helyzetünkre adaptálni. Végül is sikerült megnyugtatni magunkat, hogy pumatámadástól, mérges kígyótól, hirtelen előttünk termő szakadéktól, lavinától és kőomlástól, meg egyéb ilyen veszélytől, amely egy mit sem sejtő turistára leselkedik, valószínűleg nem kell tartanunk. Vettünk tehát egy mély lélegzetet és elindultunk lefelé egy elegánsnak semmiképp sem nevezhető, sok-sok évvel ezelőtt a tornaórákon gyakorolt rákmászásra emlékeztető mozgásformával, ami a meredek, lejtős terepen nem bizonyult egyszerű mutatványnak. Nos, ez a kis kitérő jelentősen megnövelte az útleírásokban másfél-két órásra saccolt túra idejét.

Persze végül csak megtaláltuk a bazaltorgonákat.

Onnan már csak egy ugrás volt a hegytető, amit alaposan körbejártunk, kigyönyörködtük magunkat a lélegzetelállító panorámában,  

majd - meglepő módon eltévedés nélkül – visszasétáltunk Hegymagasba.