Szerelmem, PM emlékére

Keszthelyen is kétszer jártunk. Először 2009-ben, szintén egy szárszói nyaralásról vonatoztunk át egy napra.

Ekkor tettünk egy nagyobb sétát a városban.

Az állomásról az út a csodálatos Helikon parkon keresztül vezet a központba.

Ez az egyik kedvenc képem. Olyan, mint egy impresszionista festmény.
A Helikoni emlékmű 1821-ből,	és a Helikoni emlékkő 2008-ból, Farkas Ferenc alkotása

A Fő téren áll a Magyarok Nagyasszonya Plébánia, ahova természetesen nem tudtunk bemenni, de addigra már kezdtük megszokni, hogy a templomok általában zárva vannak.

A templom mellett a meghökkentő című "A fehér ember szobrát idéző emlékmű" Orr Lajostól, ami egy '56-os emlékmű akar lenni.

A templom mellett vagy mögött van a Várkert, amit kicsit furcsállottunk, mivel Keszthelyen vár, na az nincs. Ám kutakodtunk egy kicsit, és kiderült, hogy régebben viszont volt. Igaz, nem túl hosszú ideig, és nem fűződnek hozzá dicső csaták, de nagyjából a 16. század közepétől – ezúttal a törökök, ugyebár – a 18. század közepéig állt egy végvár a templom mellett, gondolom, innen a várkert elnevezés. Az árnyas fák alatt sétálva bukkantunk a II. világháború áldozatainak emlékművére, Hunyadi László marosvásárhelyi művész alkotására. 

Nem tudjuk, a művész milyen megfontolásból választott az emlékmű témájául egy özvegyet gyermekével, de akkor hosszan beszéltünk róla, hogy valóban, a háborúnak nem csak a halottak az áldozatai, hiszen áldozat a megözvegyült asszony, az árván maradt gyerek, a fiát vesztett anya is, kettétört életek, porba hullt remények kísérnek egy-egy háborút, és ennek ellenére a férfiak egy része mégis büszkén megy az életét áldozni valamiért, amire azt mondták neki, hogy fontos. Pedig tulajdonképpen nagyon kevés olyan fontos dolog jut az eszünkbe, amiért érdemes feláldozni az életünket. Mi már menthetetlenül és reménytelenül pacifisták vagyunk.

A keszthelyi kiruccanás fő célja a Georgikon volt, de útközben azért betértünk a Történelmi Panoptikumba is, ahol szemügyre vehettük a magyar vagy magyarnak vélt történelem nagyjait, Attilától – ezúttal a hun Attiláról beszélünk – Horthy Miklósig. Na, őket pont nem fényképeztük le.

Lefényképeztük viszont Szent Margitot,	és Szent Erzsébetet.

 Érdekesnek érdekes volt, az öltözékek is nyilván meglehetősen korhűek, ám nekünk a Babamúzeum mégis jobban tetszett. Mindig is tisztában voltunk népművészetünk lenyűgöző változatosságával, szemet gyönyörködtető kreativitásával, és nagyon jó volt látni itt összegyűjtve évszázadok szorgos mindennapjainak az emlékeit.

Aztán ha már ott jártunk, megnéztük a Csigaparlamentet is, elképzelni sem tudván, mi is akar ez lenni.  

Őszintén szólva, a véleményünk  az volt, hogy nincs véleményünk. Esetleg egy hümmm...

Egy kiadós ebéd után, amit a Margaréta étteremben fogyasztottunk el,

végül csak eljutottunk a Georgikonba is.

Mivel csak egy napra jöttünk, a kastélyra már nem maradt idő, de 2009-ben már tudtuk, hogy Szigligetre még visszamegyünk, úgyhogy meghagytuk akkorra, most csak a kastélyparkban sétálgattunk kicsit.

 2011-ben ismét csak egy napra ugrottunk át Szigligetről Keszthelyre, ezúttal a Festetics-kastély volt a fő cél.

Fogalmam sincs, mivel töltöttük ezt a napot, mivel képek csak a parkban és a hintókiállításon készültek.

Ismerve PároM vonat-imádatát, nehezen tudom elképzelni, hogy nem néztük meg a vasútmodell-kiállítást, annál is inkább, mert Pesten pont 2009-ben direkt el kellett mennünk az FMH-ba megnézni egy modellvasút-showt. Na, arra pl. elég jól emlékszem, de a keszthelyiről semmi emlékem nincs, úgyhogy nyilván kihagytuk.

Szerelmem, PM emlékére

Szigligeti nyaralásunk első útja Tapolcára vezetett. Ennek roppant prózai oka van: PároM, aki egyébként oly precíz és pontos, a csomagolás során teljesen megfeledkezett a fürdőnadrágról, így aztán kénytelenek voltunk egyet beszerezni. A szigligeti strand árait túlzónak találtuk, meg egyébként is terveztük a tavasbarlang felkeresését, kézenfekvő volt hát, hogy a kettőt összekötjük.

Ami Tapolcán elsőre feltűnt, az a rengeteg szobor. Volt időnk alaposan körbesétálni a várost, mivel túl korán érkeztünk, a barlang még nem volt nyitva. 

Ez persze nem az összes szobor...

Tapolcán amúgy ivókútból is több van az átlagosnál (van Napocska-ivókút, Tüskésgyíkfejes ivókút, Kosfejes ivókút, Tavasztündér-ivókút ), természetesen az utunkba eső a legelsőnél, amely a "Griff fejes ivókút" nevet viseli, megejtettük a rituális kézmosást.

Naná, hogy Tapolca se lehet meg trianoni emlékmű nélkül, sőt, egész Trianoni emlékparkkal büszkélkedik. 

Van itt  székelykapu, harangtorony, imádság, ami csak elképzelhető. A székelykaput  némiképp tájidegennek gondoltuk, és az egészet en bloc kicsit giccsesnek.

Előzetes "felkészülésünk" során felfedeztük, hogy Tapolcán van egy zsidó temető, úgyhogy végiggyalogoltuk a Halápi utat, hogy megnézzük. Pilisvörösváron már jártunk egy zsidó temetőben, és megfogott bennünket a hely méltóságteljes, szomorú hangulata. Az, hogy a sírok nem emelkednek ki a talajból, hogy nincsenek túlcicomázva, nincsenek virágok, csak egyszerű kőből emelt fejfák, egyebekben hagyják a természetes növényzetet nőni, számunkra egyszerűségében is valahogy méltóságteljes, nem annyira látványos, ám mégis megrázó találkozást jelent az elmúlással. A tapolcai zsidó temetőben azonban nem találtunk semmit, csak egy gazzal benőtt, körülkerített mező-félét, ahova nem tudtunk bemenni.  

A hiábavalóan megtett út miatt kicsit bosszankodva caplattunk vissza a központba, ahol szerencsére a Malomtó idilli környezete és egy pohár bor a számos tóparti etetőhely egyikében visszahozta a kedvünket, így aztán vidámabban sétáltuk körbe a tavat és a parkot.

	A halak elég szelídek.

Tapolca fő attrakciója a tavasbarlang, amely a rendszerváltás nagy "nyertesei" közé tartozik. Köztudott, hogy a barlang a bauxitbányászatot kísérő karsztvíz-lecsapolás következtében a 80-as évekre teljesen kiszáradt. A bányászat leállítása után – és most ne firtassuk ennek a társadalmi következményeit - a terület rehabilitálódott, így a barlang ismét teljes szépségében várja a látogatókat. 

A barlangtúra után jól esett a késői ebéd. Sajnos, nem találtam meg az éttermet, ahol ettünk, az biztos, hogy hatalmas adagokat kaptunk. Valami kapualj rémlik, amit beépítettek, és ez olyannyira sikerült, hogy még egy madárpár is fészket rakott a gerendákon.

 Hogy a Marton László kiállításon miért nem fotóztuk, fogalmam sincs. 

Szerelmem, PM emlékére

Valamelyik sétánk során bukkantunk rá a Vörös Rák Étterem (Helyőrségi Klub)-ra, ahol is rendkívül finom ebédet kaptunk udvarias kiszolgálással, és számunkra kissé borsos számlával.

Most, a képek rendezgetése közben vettem csak észre, hogy bármily furcsa, de a Minaretet nem fényképeztük le, pedig ott is jártunk.

Természetesen felmentünk a várba is. Furcsa, mert annak idején egy osztálykirándulás keretében én már jártam ott, és valahogy úgy emlékeztem, hogy sokkal messzebb van a várostól, de nem, csak pár perc séta a Dobó tértől.

Ez már majdnem a várban van, Tinódi Lantos Sebestyén énekszerző, lantos szobra, Pusztai Ágoston alkotása.  Érdekes, hogy pont a napokban olvastam az Indexen egy cikket róla. Mármint a Tinódiról.

Március idusa révén, sajnos a fagyizó még zárva volt, nem mintha olyan nagyon kívántuk volna a fagyit...

A kötelező köröket le kell futni, no,  így a bejáratnál lévő bronz domborművet is nyilván mindenki lefotózza. Ami mellesleg az „Eger vár védői” címet viseli, Tar István és Illés Gyula alkotta 1952-ben a vár ostromának 400. évfordulójára.

Aztán körbesétáltuk a várat. Őszintén szólva nem nagyon figyeltünk a tájékoztatókra, mert bár szerettük az „Egri csillagok”-at, annyira azért nem, hogy minden lépésnél az jusson eszünkbe, hogy „húú, ez itt a Gergely-bástya, itt történt ezmegez, amott meg a Törökkert, tudod, ott volt azmegaz”, akit érdekel, annak jó szívvel ajánlom ezt a blogot, egy igazi egri lokálpatrióta szeretetével, szemével és tudásával járja körül a várat/-ost.

Ennyi kép van a Minaretről:	Gárdonyi sírja a híres felirattal:
Keresztek a Kálvária-dombon, a vár legmagasabb pontján.	Balassiról nem tudtuk, hogy Dobó István rokona volt:

Ha már Egri vár, akkor kazamaták: 

Sétálgattunk és sétálgattunk, meg fürdőztünk és pihentünk, és csak vártuk, vártuk, hogy kisüssön a nap, vagy legalább kicsit szakadozzon a felhőzet, de hiába, így aztán az adott időjárási viszonyok között voltunk kénytelenek ellátogatni a híres-neves Szépasszonyvölgybe.  El is indultunk, reménykedve, hogy megússzuk, de nem. Kisvártatva elkezdett szakadni az eső, és az egri kirándulás legnagyobb záporába kerültünk. Csurom vizesen, ázva-fázva ékeztünk le a Völgybe, ahol természetesen nem meglepő módon alig volt nyitva egy-két pince. Beültünk az egyikbe, a Kósa pincészet Leányka borozójába, és egy pohár bor mellett vártuk, hogy legalább kicsit alábbhagyjon az égi áldás, aztán még mindig dideregve körbesétáltunk.

Ez a szobor a Szépasszonyvölgy bejáratánál didergett, Debreczeni Zsóka és Pelc Zoltán alkotása, meglepő neve van: Szépasszony.

Végül vettünk egy üveg bort, hogy a szállásra érve kellemes, meleg körülmények között szopogassuk el.

Most, hogy ezt a blogot írom, jövök rá, hogy milyen nagyon szerencsések voltunk mi is és a meglátogatott helyek is. Mindig, mindenhol jó idő volt – az egyetlen Komáromot kivéve - az más miatt maradt emlékezetes, erről majd ott és akkor -, és ez rendkívüli módon kihat arra, milyen benyomásokkal hagy el az ember egy-egy helységet. Hiába tudjuk, hogy Eger szép város, hiába találkoztunk kedves emberekkel, hiába látogattunk meg annyi nevezetességet, a borús, felhős, esős idő miatt Eger nem tartozik a legkedvesebb emlékeink közé.

Szerelmem, PM emlékére                                                                                      ELŐZŐ: Visegrád 2            

Némi túlzással, de majdnem túlszaladtunk a Királyi Palotán anélkül, hogy észrevettük volna. Teljesen hétköznapi utcai környezetben áll, házak között, szemben egy játszótér, külsőleg igazán semmi palota kinézete nincs.

Mostani állapotából – bármennyire profin is restaurálták –,  nehéz elképzelni, milyen lehetett anno, amikor a környék még nem volt beépítve, és egyedül uralta a látványt. Erre vonatkozóan szerencsére a neten elég sok virtuális anyagot találtunk, ebből loptam egyet gátlástalanul:

A bejáraton belépve természetesen az első, amivel a látogató találkozik, az a büfé, ilyen-olyan szuvenír árusok, és egy hatalmas tér, ahol ottjártunkkor éppen egy gyerekcsapatnak tartottak valami íjász bemutatót (szemben jól látszódik az ominózus játszótér):

Magát a Palotát viszont tényleg klasszul rendbehozták, az egyes szobákban audiovizuális magyarázatokkal kísért tárlatok, autentikus berendezési tárgyak teszik igazán elképzelhetővé a Mátyás-kori udvari életet.

Ebből a cikkből az is megtudható, miért voltak olyan látványosan rövidek a középkori ágyak. Nem, nem csak azért, mert az emberek is "rövidebbek" voltak... (Egyébként elég utálatos dolog a blog.hu képszerkesztője, ha pl. kisebbíteni akarom a jobboldali képet, akkor széltében összenyomja, hosszában meg megnyújtja, főleg, ha szöveget is írok alá, és ezt a régebbi posztokban magától is megtette, órákig tartott, amíg valamelyest korrigálni tudtam.)

A helyiségek között van egy remekül berendezett királyi konyha  és fürdő is, amit fogalmam sincs, miért, de nem fényképeztünk le, így megint csak gugli barátunk segítségéért kellett folyamodnom:

A híres Herkules-kúttal először a belső udvaron találkoztunk. Másodszor az egyik kiállító-teremben.

Eddig még soha nem gondoltunk bele abba, hogy milyen komoly szellemi és fizikai munka van egy-egy jól helyreállított tárgy mögött. A fenti képeken látható csodálatos szökőkutat a restaurátorok varázsolták elő ebből:

Valószínű, hogy az Oroszlános-kút is hasonló utat járt be, amíg a mai pompájában tudjuk megcsodálni:

Két szobor keltette még fel a figyelmünket, az egyik azért, mert nem nagyon nyerte el a tetszésünket. Konkrétan nem tudtuk megfogalmazni a kifogásainkat, talán mert túl "iskolás", "szájbarágós", nem mozgatta meg a fantáziánkat, fogalmunk sincs, ahogy arról sem, hogy másik meg miért tetszett. 

A temetőt ezúttal kihagytuk.