Szerelmem, PM emlékére

14-én lesz két éve, hogy PároM örökre elhagyott.

Köszönöm Kedves Olvasó, hogy elkísértél/elkísérsz ezeken az emlék-kirándulásokon.

A blog egy kellemes időtöltésként indult még 2010-ben, amikor mindketten munkanélküliek voltunk, rengeteg szabadidővel és kevés pénzzel, ám a ránk váró boldogabb idők biztos tudatában.

A Sors/Isten/Karma/Végzet úgy hozta, hogy emlék- és terápiablog lett belőle. Az elmúlt két évben a blogírás nagyon sokat segített nekem, hogy fel tudjam fogni a felfoghatatlant, fel tudjam dolgozni a feldolgozhatatlant: PároM halálát, ugyanakkor vissza tudjak menni az időben a boldog napok felidézésével.

Ha nincs kedved bíbelődni azzal, hogy mi, mikor és hogyan történt, röviden összefoglalom 11 és fél évünk történetét.

Internetes társkeresőn ismerkedtünk meg 2003. december 9-én. Én egy sikertelen házassággal a hátam mögött, két kamaszodó gyerek gondjával a nyakamon meglehetősen frusztrált voltam, masszív falakat építettem magam köré. PároM szintén egy kudarcos házasság és egy nagy szerelmi csalódás terhével érkezett a kapcsolatunkba, igaz, az ő két gyereke addigra már felnőtt. PároM tégláról téglára bontotta le körülöttem a bizalmatlanságból, félelemből bezárkózásból, önbizalomhiányból emelt falat. Nyíltsága, humora, a pontosságra való törekvése - bár ez, bevallom, néha az idegeimre ment -, optimizmusa, hihetetlen 6. érzéke, a rám való teljes koncentrálás eléggé megkönnyítette számára a feladatot.

Viszonylag hamar kiderült, hogy hibáink, gyengeségeink, az általunk cipelt külön múlt dacára – vagy ezekkel együtt – egymás másik felei vagyunk. 

A közös érdeklődés, a hasonló műveltség ellenére rengeteg újat tudtunk egymásnak mutatni, a zene, az irodalom, a színház mindkettőnk életében fontos szerepet játszott már a megismerkedésünk előtt is, a különböző prioritásokat remekül össze tudtuk illeszteni, így egy új minőség jött létre kettőnk életében. A kirándulás közös felfedezés volt: az üdülési csekknek köszönhetően – amelyből nekem bőven volt – jutottunk el Bakonybél-Somhegyre. Innentől kezdve nem volt megállás, kiderült, hogy ez mindkettőnk számára új és izgalmas időtöltés, legyen szó túrázásról vagy csak céltalan csellengésről.

Tulajdonképpen a kirándulások segítettek túlélni a távolságot: 2011-ben úgy alakult az életünk, hogy én Németországban kezdtem dolgozni, két hónap munka, egy hónap szabadság. Az otthonlét idején majdnem mindig mentünk valahova, a tervezés, várakozás megkönnyítette a külön töltött idő elviselését.

Hagyományos értelemben mi nem éltünk együtt, minglik voltunk, mindkettőnknek megvolt a saját lakása, és hol itt, hol ott éltünk. Rengeteg tervünk volt, úgy gondoltuk, hogy amíg bírjuk, inkább a falusi turizmust preferáljuk, és ha megöregszünk, akkor nézzük meg a városokat, ezért van, hogy a leírásokban viszonylag kevés város szerepel. PároM idén augusztusban ment volna nyugdíjba, nagyon készült rá, bár mivel nekem még jócskán dolgoznom kellett volna, úgy terveztük, hogy pár évet ráhúz, utána élvezi a megérdemelt pihenést, én meg csak annyit dolgozom, amennyi a kirándulások anyagi fedezetéhez szükséges.

Ebbe a derűs jövőképbe egy villám hirtelenségével csapott bele a tragikus diagnózis 2014-ben: tüdőrák, mellhártya áttéttel, operálhatatlan. Akkor még semmit nem tudtunk a rákról, eleinte még reménykedtünk, mert a kemó az első három hónapban nagyon sokat javított a daganatok méretén, felére-harmadára csökkentek. Erről többet nem szeretnék írni, az utolsó 4 hónapot PároM gyakorlatilag ágyban töltötte, a multiplex csigolya-áttétek miatti lebénulás Damoklész-kardjával a fejünk fölött. Végig otthon ápoltuk, és arról se akarok írni, mennyire nem kaptunk segítséget se az egészségügytől, se a hivataloktól.

A kirándulások elfogytával ebbe és a következő bejegyzésbe olyan képeket válogattam, amelyek témájuknál vagy a hozzájuk kötődő emléknél fogva kedvesek a szívemnek.

 * Victor Hugo
Szerző: kisa  2017.06.09. 12:30 Szólj hozzá!

Címkék: Tartalom: ...nagyon fáj

Szerelmem, PM emlékére

Már a legelső szárszói rokonlátogatáskor kialakítottuk azt a szokást, hogy egy–két napot kirándultunk valahol a környéken. Így jutottunk el Keszthelyre, Szigligetre, Tihanyba és Badacsonyba.

Szerző: kisa  2017.05.19. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: Tartalom: Tihany Tartalom: Badacsony

Szerelmem, PM emlékére

arcok.jpg

 Lakatos István: Tükör

Tükröd voltam. Egységben ragyogott

világod bennem: felhők, fák, galambok.

Zúztál ezer darabra, most

ezer szilánk villogja vissza arcod.

Szerző: kisa  2017.05.14. 17:30 Szólj hozzá!

Címkék: Tartalom: ...nagyon fáj

Szerelmem, PM emlékére

József Attila nagyjából gimis korom óta kedvencem. Korábban egyszer jártam Szárszón, talán valami általános iskolai osztálykirándulás keretében, akkor még nem igazán értettem. Aztán a későbbi években természetesen Szárszó neve számomra is összefonódott Attillával, PároM számára pedig teljesen magától értetődő volt József Attila szeretete. Annál is inkább, mert nagymamája egyik testvére személyesen is ismerte őt, sokat mesélt róla, és később a múzeumban is dolgozott. Párom mondta, hogy a nagy-nagynéni szerint József Attilát Szárszón csak úgy emlegették, hogy a „bolond költő”.  

Amíg csak Szárszóra jártunk (2009-ig), minden évben elzarándokoltunk a temetőbe, annál is inkább, mert Attila volt sírjától tíz lépésre nyugszik PároM anyai nagyapja. A sír egyébként is zarándokhely, a mellette magasodó fán, amíg csak a kéz fel tud érni, versek, idézetek a költőtől. Sajnos ezt az önkormányzat megelégelte, és egy idő után egy takaros táblát állítottak az emlékmű mellé, ami valóban dicséretes, ám valahogy elveszi a spontaneitás érzését.

Természetesen a múzeumba is ellátogattunk, megindító volt látni a korabeli környezetet, a helyiségeket, amelyek tán még ma is őrzik Attila lábnyomát.

Helyesebben sajnos nem őrzik: PároM temetése után két napot Szárszón töltöttem, egyedül, sírva és gyászolva kerestem fel a meghitt helyeket – és azok már nem voltak. Eltűnt a parkból a pad, ahol bevásárlás után mindig megittunk egy sört, eltűnt a bódésor, annyi lángosozás és baráti beszélgetés helye, és eltűnt Attila. A múzeumot teljesen átalakították, modernizálták, interaktívvá tették. Tényleg nagyon gondosan, érdekesen, a gyerekek számára vonzóan vezet végig a költő rövidke életének útján, ám nekem az egészből mégis hiányzott ATTILA.

szarszo_2007_ja.jpg

A Balatonról nincs mit írni. Haragosan is gyönyörű, mindig változó, láttuk a kék összes árnyalatát, a zöld változásait, strandokat és nádasokat. A Balatonról nem tudok írni...

Szerző: kisa  2017.05.11. 16:00 Szólj hozzá!

Címkék: József Attila Tartalom: Szárszó

Szerelmem, PM emlékére

Szárszó, az Szárszó.

Ha volt a világon hely, ahova PároM igazán kötődött, az Balatonszárszó. Anyai nagyszülei valamikor az 1920-as években építettek ott egy szerény kis nyaralót, így az édesanyja, ő maga és a gyerekei is gyakorlatilag Szárszón nőttek fel, gyakran azon az áron, hogy előbb kikérték őket az iskolából év végén. PároM elmondása szerint ő az éveket úgy számolta, hogy mennyit kell még Szárszóig aludni, a szünidők végén mélységes szomorúsággal élte meg, hogy haza kell menni Budapestre. (A történethez tartozik, hogy elég zaklatott gyermekkora volt, a szülei válása, az egyetlen gyermek - húga édesanyja második házasságából született - „tulajdonjoga” feletti hercehurca, az állandó költözések – az általános iskola 8 osztályát 6 különböző intézményben végezte -, egy igazi mostohaanya, mindez nagyon megviselte, nem csoda, hogy az egyetlen biztos hely, állandóságot jelentő menedék Szárszó és a nagymama volt számára.) Aztán később, igazi hosszúhajú hippiként a boldog 70-es években Szárszóra járt bulizni, csajozni a haverokkal, még később – mivel munkája lehetővé tette – ott töltötte a nyarakat a saját gyerekeivel. Rengeteg élményt, emléket osztott meg velem ezekből az időkből, amelyeknek én nem lehettem részese, ám olyan mély átéléssel, annyi szeretettel mesélte el a történeteket, hogy a végén magam előtt tudtam látni a sovány, esetlen kisfiút, aki után a mamája szalad a vízben a bögre kakaóval, a szintén sovány, és még mindig esetlen kiskamaszt, aki a teraszon pattogtatja a labdáját, a sovány, még mindig esetlen - ez az esetlenség élete végéig jellemző volt rá, nem igazán tudott mit kezdeni a magasságával, a hosszú lábaival, karjaival, gyakran frusztrálta a soványsága - kamaszt, aki a haverokkal balatonkörbestoppoló versenyt rendez, a büszke fiatal apát, aki úszni, tollasozni tanítja a gyerekeit. A gondos gazdát, aki a vonaton cipeli Budapestről a palántákat, a Harka utcai fürdőhelyet, ami nem strand, csak egy, a nádasba vágott ösvényen megközelíthető vízfelület, a lángossütőt a bazársoron – ez sincs már meg -, a szárszói nyarakat augusztus végén lezáró hatalmas tábortüzet. Magam előtt látom mindezt, és szomorú vagyok, hogy azokat az éveket nélkülem élte át – bár korántsem vagyok biztos abban, hogy azt az életformát hosszú távon tolerálni tudtam volna, ha akkoriban találkozunk. Aztán a történelem úgy hozta, hogy a nyaraló a húgáé lett, aki lebontotta a szerény lakot és egy palotát húzott fel a helyére. Onnantól kezdve PároM már ritkán járt Szárszóra, csak vendégként, igaz szívesen látott és szívélyesen fogadott vendégként.

Pár éve már Szárszó sincs, a palota eladódott…

 

Szerző: kisa  2017.05.09. 12:30 Szólj hozzá!

Címkék: 2006 2007 2008 2009 Tartalom: Szárszó

süti beállítások módosítása