Szerelmem, PM emlékére

Úgy gondolom, hogy legtöbbünk, aki elvesztette a párját, élete jobbik felét, valamiféle skizofrén állapotban él sokáig - talán örökre. Egyik énünk éli a látszólag teljesen normális mindennapokat, jön-megy, teszi a dolgát, még akár elégedett is lehet. Ám a másik én, a gyászoló, a szeretett lény hiányát feldolgozni alig-alig tudó, ott lapul a háttérben, és gyakran elég egy illat, egy zenefoszlány, egy kép, egy ismerős hely, hogy előbújjon és könnycseppet varázsoljon az arcunkra, vagy éppen hangosan ordítsa ott bent, a lélek rejtett zugában, hogy „nagyonfáj, nagyonfáj”.

Két év telt el azóta, hogy PároM elment. Tudtuk, hogy el fog menni, azt hiszem, elengedtük egymást, és mégis, még most is, ennyi idő elteltével is érzem a köteléket, amely hozzá fűz. Egyszer, már ágyban fekvő betegként azt mondta nekem: "Tudod, azon gondolkodtam, hogyha már egyikünknek mennie kell, akkor inkább én legyek az." És én akkor nem kérdeztem meg tőle, hogy velem mi legyen, nekem mi értelme van élnem - nélküle. Azóta is ez a gondolat gyötör: mihez kezdjek nélküle?

A halála után – szégyellem bevallani, de így volt – megkönnyebbülést éreztem, hogy vége a szenvedésnek: az övének is és az enyémnek is. Hazatámolyogtam és csak ültem, ültem a sötét szobában és megpróbáltam elképzelni, hogyan élhetek ezután – nélküle. Másnap és még egy hétig a zenéinket hallgattam az ő egyik ingébe bújva, megpróbáltam megfogni az illatát, felidézni a hangját, és fényképeket nézegettem. Azután kiválogattam az összes képet, amelyeken együtt vagyunk – milyen szánalmasan kevés az a 133 kép egy évtized több ezer fotóiból! A legtöbb időt azonban azzal töltöttem, hogy összeállítsak egy diavetítést RÓLA. Olyan képeket kerestem, amelyek jellemzőek rá, egy arckifejezés, egy mozdulat, ahogy állni szokott csípőre tett kézzel, ahogy fogja a poharat, megpróbáltam őt újra és újra jelenné varázsolni, visszahozni az elmúlt boldog időket, valahogy túlélni a napokat - nélküle.

Egy hét után összecsuktam a kanapét, amelyről a kórházba vittük, elsüllyesztettem a közös ágyneműt és elkezdtem átrendezni a szobát. De nem csak átrendeztem, hanem selejteztem, kifestettem, ablakot mázoltam – ez a mai napig nincs befejezve. Ez átmenetileg lekötötte a gondolataimat, azt az illúziót keltve, hogy most éppen összevesztünk – volt ilyen is -, és mindjárt, rögtön megszólal a telefon, felveszem, és az ismerős pincemély hangot hallom, hogy most már elég volt a duzzogásból, legyen végre béke újra és szeretet.

Aztán munka, munka és munka rogyásig. Új helyre mentem dolgozni, hogy semmi ne emlékeztessen rá, de persze az emléktől nem lehet csak úgy szabadulni. A mai napig él bennem a késztetés, hogy ha valami szépet látok, érdekeset hallok, megosszam vele. A mai napig nem tudok úgy belépni a szkájp-ba, hogy ne várjam az ismerős csengőhangot. Vannak zenék, amelyeket a mai napig nem tudok meghallgatni.

És igen, tudom, hogy valami új dologba kellene fognom, át kéne értékelnem az életemet, de nem megy. A közelmúltban egy orvosi probléma kapcsán merült föl bennem, hogy ideje lenne bakancslistát csinálnom.

És nem tudtam. Nincs bakancslistám, mert nélküle semmi nem érdekel annyira, hogy azt mondhassam, nem halhatok meg anélkül, hogy… Most a világ egyik legszebb és leggazdagabb országában töltöm az év felét, és se kedvem, se erőm megmozdulni, elmenni megnézni a hegyeket. Ablakomból a Zugersee-re látok, és folyton a kamonkői panorámára gondolok. 

Az életem vele volt egész, ő adott értelmet a kirándulásoknak, a zenéknek, a színháznak, minden társas cselekvésnek. Nekem most már csak az olvasás és a munka marad, úgy érzem, hogy minden más igazából pótcselekvés.

És csak most értettem meg igazán József Attila szenvedélyes átkozódását a Kései sirató-ban:

„Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!” 

Az egyik énem jól van. Terveket sző, tesz-vesz, dolgozik, tavat csinál a kertben, lakást keres, néha már nevetni is tud újra.

A másik énem dermedten ül a szakadék szélén, és jajgat, siratja a talán sosem-volt, mégis elveszett életet.

"A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok."

A gyönyörű keze, amit annyira imádtam. 

kez10.jpg

kez52.jpg

 

 * Nagy István Attila

Szerző: kisa  2017.06.11. 16:00 Szólj hozzá!

Címkék: Tartalom: ...nagyon fáj

A bejegyzés trackback címe:

https://zsakfalu.blog.hu/api/trackback/id/tr1812560335

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.